— Az indulást, kedves Okszanácska, a futópályán adják meg kitartó edzések után — kortyoltam nyugodtan a teámból.
— Ti meg Vadikkal üzleti osztályú repülőjegyet követeltek egy olyan repülőre, amelyet még csak meg sem akartatok építeni.
— Hogy merészeled! — Okszana ultrahangra váltott, azonnal letépve magáról a tisztességes rokon álarcát.
— Mi család vagyunk!
Kötelességed támogatni minket!
— Nekem az a kötelességem, hogy időben befizessem a rezsit és az adót az államnak — vágtam vissza nyugodtan.
— Az viszont egyáltalán nincs benne az élettervemben, hogy mások felfújt önérzetét finanszírozzam, mintha bankautomata lennék végtelen megbocsátás funkcióval.
Vadik leereszkedően felhorkant, hátradőlt a székén, és atyai fölénnyel összefonta a kezét a hasán.
— Jól van, lányok, ne veszekedjetek.
Júlia, próbáld megérteni a női eszeddel: most nincs pénz.
Nem tudom lerajzolni!
És az autót sem adom oda zálogba, még csak ne is álmodj róla, abba én a saját ötszázezeremet tettem bele!
Szóval lazíts, lélegezz ki, és várj.
Majd egyszer visszaadom.
Talán.
Ránéztem.
Külsőleg teljesen nyugodt voltam, mint egy gránittábla a rakparton.
— Neked semmit sem kell visszaadnod, Vadik — mondtam lágyan, szinte szeretetteljesen.
Az asztalnál megfagyott a levegő.
A sógornőm arcán diadalmas vigyor jelent meg: „Ugye megmondtam, ez a gazdag hülye gyorsan beadja a derekát!”
— Tényleg? — terült szét Vadik arcán a győztesek széles, olajos mosolya.
— A legnagyobb mértékben — lassan elővettem az asztalon lévő mappából egy szépen kinyomtatott lapot.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
