Az én válaszlépésem nemcsak a büszkeségét, hanem a szavát is elvette.
— Júlia, hát te mintha a Holdról estél volna le!
Miféle másfél millió mostanában?
Áll a piac, kómában van az üzlet, a taxira senkinek sincs szüksége!
Vársz egy fél évet, nem fogsz belehalni az éhezésbe.
Nem az utolsó falat kenyeret eszitek a férjeddel!
Vadik, a sógornőm férje, kényelmesen elterült a kanapénkon, és olyan dühös csörömpöléssel kavarta a cukrot a csészéjében, mintha Morse-kódot kopogna: „Nincs-pénz-és-nem-is-lesz.”
Egy hónappal ezelőtt ez a „helyi Wall Street farkasa” égő szemekkel és izzadt kopasz fejjel rohant hozzánk.
Neki és Okszanának, a férjem, Denisz húgának, volt ötszázezer rubel megtakarítása.
Csak egy jelentéktelen apróság hiányzott — másfél millió rubel —, hogy vegyenek egy vadonatúj, menő külföldi autót a szalonból, és kiadják business taxinak.
„Meg fogunk gazdagodni!
Egy hónapon belül mindent visszaadok fillérre pontosan, kamattal együtt!” — esküdözött Vadik, teátrálisan a mellkasára szorítva a puha kezeit.
Én, aki az érzelemmentes számokban bízom, nem a szenvedélyes eskükben, odaadtam a pénzt.
De egy apró, szinte észrevehetetlen feltétellel: az autót a vásárláskor az én Deniszem nevére írjuk.
Kizárólag addig, amíg a teljes tartozást vissza nem fizetik.
Vadik akkor örömmel bólogatott — ugyan mi különbség, mondta, kinek a neve áll a papíron, ha a kulcs a zsebében van, a kormány pedig az ő kezében?
Tegnap pedig arra jártam, és úgy döntöttem, felugrom hozzájuk egy teára.
A bejárati ajtó résnyire nyitva volt — Okszana, mint mindig, futárt várt.
A konyhából hallottam, ahogy beszélget Vadikkal.
— Mondd neki azt, hogy az autó állandóan elromlik!
Júlia gazdag hülye, annyi pénze van, hogy a tyúkok sem kaparják ki!
Duzzog egy kicsit, aztán megbocsát.
Csak nem fogja a saját családján behajtani az adósságot!
— Pontosan, Kszuha!
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
