Az ajtó bezárult.
A zár kattant.
Viktória megállt.
Olyan csend lett, hogy hallani lehetett, ahogy a tűzhelyen a víz felforr a teáskannában.
Odament, lekapcsolta, teát töltött a bögrébe.
Abba a bizonyosba — amelyből a hitel kifizetésének napján ivott.
Leült a konyhában.
Egyedül.
És hirtelen… sírni kezdett.
Nem sajnálatból.
Nem félelemből.
Hanem azért, mert ez — a vége.
Igazi.
Nem jelképes.
És mostantól minden más lesz.
De éppen ebben a pillanatban hívta fel Olja.
A barátnője.
Az, akivel az egyetemen úgy rontottak bele az életbe, mint a vihar.
— Na mi van, kiraktad őket?
— Aha, — mondta rekedten Viktória.
— Ennyi.
— Pont.
— A bőröndök a lépcsőn.
— Új fejezet.
— Ügyes vagy.
— Tudod, hogy hangzol?
— Hogy?
— Mint egy nő, aki húsz év után először tud nyitott ajtónál kakilni.
Viktória felnevetett.
Könnyeken át.
Elmosolyodott.
— Ez a szabadság, ugye?
— Nem.
— Ez a boldogság.
— Akkor én valószínűleg rég elfelejtettem, hogy néz ki.
— Most emlékezz.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
