Viktória a konyhaasztalnál ült egy bögre instant kávéval, ami hirtelen a szabadság ízének tűnt.
A telefonja kijelzőjén villogott: „A JELZÁLOGHITEL KIFIZETVE. Gratulálunk!”
Úgy nézte a képernyőt, mint egy egyirányú jegyet — egy olyan életbe, ahol senki nem parancsol a pénzének, senki nem hagy koszos bögréket a mosogatóban, és senki nem falja hajnali háromkor a heringes bundasalátát.
— Ennyi.
— A lakás az enyém.
— Az utolsó tégláig, — motyogta maga elé, és újra belekortyolt a kávéba, most már ünnepélyes lassúsággal.
De ünnepelni nem sokáig lehetett.
Hat perccel később berobbant a konyhába Léna.
Az a bizonyos.
Andrej nővére.
Munkanélküli, vidám, hangos, mint egy marsrutka félig csukott ajtóval.
— Hol tartod a serpenyőt? — kérdezte olyan arccal, mintha Viktóriának a jobb lapockája alatti ötödik csakrából kellene válaszolnia.
— Ott, ahol mindig.
— A tűzhely alatt, — felelte nyugodtan Viktória, le sem véve a szemét a bögréjéről.
— A tűzhely alatt… hmm, milyen logikus, — Léna forgatta a szemét, és csörömpölni kezdett, mintha kincset keresne.
Viktória csak felsóhajtott.
Léna már a harmadik hónapja lakott náluk.
„Átmenetileg” — mondta Andrej.
„Amíg összeszedi az önerőt.”
De Lénának az összegyűjtés leginkább ételrendelésre és manikűrre ment.
Az utóbbi két hétben azt hajtogatta, hogy „Törökországra gyűjt”.
És ez láthatóan élete legnehezebb folyamata volt, mert gyötrődve számolta minden ezresét — Viktóriáét.
— Nincs nálad háromszáz rubel holnapig? — kérdezte Léna mellékesen, miközben kinyitotta a hűtőt.
— Jön a futár sushival, én meg majd átutalom neked SBP-n.
— Hát… este.
— Nincs, — vágta rá röviden Viktória.
— Jaj, ugyan már!
— Most már gazdag vagy!
— Lakásod van!
Viktória ránézett.
Hosszan.
Mint egy elfelejtett paprikára a fagyasztóban: elvileg a tiéd, de már idegesít.
Ebben a pillanatban begurult a konyhába Andrej is.
A szokásos reggeli elégedetlen arcával, amin a kávé nem segített, csak a morgás.
— Hol vannak a zoknijaim? — kérdezte elsőnek, mintha egy személyes zokni-navigátorhoz ment volna férjhez.
— Nem tudom.
— Talán ugyanott, ahol az idegeim, — vágta rá nyugodtan Viktória.
— Már megint kezded.
— Léna amúgy kérte a serpenyőt, segíthetnél neki.
— Hiszen ő nálunk vendég.
— Léna nálunk nem vendég, Andrej.
— Léna nálunk új bútor.
— Se eladni, se kidobni nem lehet.
Andrej úgy fújta ki a levegőt, mintha ez a mondat fejbe vágta volna.
— Értem, fáradt vagy.
— De az embernek most nehéz időszaka van.
— Az embernek?
— Nehéz időszaka? — Viktória felvonta a szemöldökét.
— Neki nehéz időszaka van, mert harmincnyolc éves, és még mindig azt hiszi, hogy a farmert elszakítja, ha nem vasalja ki.
Léna felkuncogott, de sértődött képet vágott.
— Te olyan lettél, mint a geometria tanárnőm.
— Száraz, sértődékeny és mindig mérges.
— Tényleg?
— Te meg, Léna, olyan vagy, mint egy kétismeretlenes feladat: se az eszemnek, se a szívemnek.
A konyhában úgy ropogott a csend, mint egy kipukkant konnektor.
Andrej leült vele szemben, karba tette a kezét.
— Vika, beszélhetnénk?
— Normálisan.
— Szurkálódás nélkül.
— Léna mégiscsak a húgom.
— És tényleg nehéz pillanata van.
— Na szóval… gondold át.
— Mi lenne, ha felvennénk egy hitelt az ő nevére, de rajtad keresztül.
— Hogy alacsonyabb legyen a kamat.
— Én segítek, természetesen.
— Te… micsoda? — Viktória lassan letette a bögrét.
— Te most komolyan beszélsz?
— Teljesen.
— Neked jó a hitelmúltad.
— Mi ketten vele nem bírjuk.
— De így te felveszed, ő fizeti.
— Egyszerű.
— És ha nem fizet?
— Te?
— Hát… majd megoldjuk.
Viktória felállt.
Odament a mosogatóhoz.
Elkezdte elmosni a már tiszta bögrét.
Kézzel, hideg vízben, csak azért, hogy ne verje valaki fejéhez.
— Eszedbe sem jutott, Andrej, hogy tizenöt évig fizettem a saját hitelemet?
— Hogy hajdinát ettem, miközben neked „önkeresési nehéz szakaszod” volt, és anyád kanapéján feküdtél, a plafont bámulva, abban reménykedve, hogy valaki felajánlja neked egy gyár igazgatói posztját?
— Hogy még egy normális arckrémet sem vettem magamnak, mert minden felesleges rubel az a saját téglám volt ebben a lakásban?
Elhallgatott.
De nem sokáig.
— Te mindent eltúlzol.
— Nem azt kérem, hogy ajándékozd nekik a lakást.
— Csak segíts.
— Hiszen te jó vagy.
— Pontosan.
— Jó vagyok.
— Nem hülye.
— És tudod mit, Andrej?
— Nem harminc vagyok.
— Ötvenhárom.
— És elegem van abból, hogy én vagyok az, akitől mindent lehet kérni, aztán megsértődni, ha egyszer azt mondja: nem.
Léna forgatta a szemét.
— Na tessék, jön a dráma.
— Én amúgy is megoldom.
— Csak gondoltam, hátha nem nagy ügy nektek.
— Persze.
— Talán írassak még magamra egy autószalont is?
— És vegyek neked szőrmét részletre?
— Csak szólj, — dobta oda Viktória gúnyosan.
— Hagyd abba, — morogta Andrej.
— Ez nem vicces.
— Nem is próbálok viccelni.
— Ti vagytok itt a vándorcirkusz.
— És találjátok ki, ki ebben a piros orrú bohóc.
Andrej felállt, ingerülten legyintett.
— Tudod mit, Vika, te mindig is… kemény voltál.
— De most — teljesen elviselhetetlen.
— Hideg vagy, mint az adóhivatal légkondija.
— Te meg, Andrej, mindig rugalmas voltál.
— Pont, mint az alufólia: úgy hajtogatod, ahogy kényelmes, — felelte nyugodtan, miközben a bögrét törölte a konyharuhával.
— Csak én már nem akarom tartani a te hajlataidat.
Andrej elment.
Rácsapta az ajtót.
Léna ott maradt.
— Megehetem a sajtodat? — kérdezte máris, és nyitotta a csomagot.
— Edd.
— Holnap talán még lakást is találsz.
— Holnap spám van.
— Akkor holnapután.
— Vagy soha.
— De októbertől nem laksz itt.
— A szerződés csak az én nevemen van.
— Ez az én otthonom.
— Ideje megszokni.
— Nincs jogod! — visított Léna.
— Nekem minden jogom megvan.
— Mert én fizettem.
— Mert én tűrtem.
— Mert egyszer úgy döntöttem, hogy többé senkinek nem leszek bankautomata.
Léna szó nélkül fogta a sajtot és kiment.
Viktória visszaült.
Elővette a telefonját.
Megnyitotta a banki alkalmazást.
Az egyenleg nem volt nagy, de az övé volt.
És végre a biztonsági tartalék nem más feneke alatt volt, hanem a saját lelke alatt.
És először hosszú évek óta elmosolyodott.
Nem megszokásból.
Hanem mert előtte már nem volt adósság.
Csak szabadság.
És — bármilyen furcsa — csend.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
