Tartozik–követel.
A legnehezebb az üvegház volt.
Az alumínium vázat két órán át szedték szét.
A csavarozó visítása felhasította a hétvégi telkek csöndjét.
A polikarbonátot táblánként szedték le, óvatosan egymásra rakták.
Mire végeztünk, sötétedni kezdett.
Körbenéztem.
A smaragd paradicsomból semmi sem maradt.
A telek visszatért az eredeti állapotához: agyag, buckák, gaz a kerítésnél, és tátongó fekete kráterek ott, ahol reggel még tuják álltak.
Olyan volt, mint egy feltárás utáni táj.
— Ijesztő, főnökasszony, — morogta a „Gazella” sofőrje, miközben meghúzta a ponyvát.
— Mintha tájfun ment volna át rajta.
— Nem tájfun, — leráztam a kesztyűmről a földet.
— Hanem könyvelő.
— A tartozik és a követel egyezik.
— Induljunk.
A sötétbe hajtottunk, a platón másfél millió rubel növényi megfelelőjével.
A kapunál pedig ott hagytam a kulcsot.
A föld nem az enyém volt.
Birtokolják.
A tél csendben telt.
Oleggel egy héttel az „ásatás” után különköltöztünk.
A mai napig nem értette, miért „kattantam be”.
Neki ezek csak bokrok voltak, nekem árulás.
Egy olyan emberrel élni, aki kész kalapács alá tenni a munkádat a húga szeszélyéért, többé nem tudtam.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
