— Gyűjtöttem.
Elővettem a táskámból a vastag irattartó mappát.
A műanyag nagyot csattant az asztalon.
— Itt van minden.
— Az első zsák műtrágyától az utolsó térkőlapig a járdán.
— Vagy odaadja nekem az eladási összeg felét, vagy én…
— Jaj, ne nevettess! — vágott közbe az anyósom, és a hangja hirtelen elvesztette a lágyságát, durva lett, mint a csiszolópapír.
— A föld az enyém, és ami gyökeret vert benne, az is az enyém.
— Isten is azt mondja, osztozni kell, Lena.
— Ne légy kapzsi.
— Tavasszal már jönnek a megtekintések, úgyhogy ott rendet raksz, összegereblyézed a levelet, legyen piacképes a telek.
A férjemre néztem.
Oleg elfordította a tekintetét, és nagyon érdeklődve tanulmányozni kezdte a tányér mintáját.
— Anyának igaza van, Len, na most…
— Irkának tényleg segíteni kell.
Abban a pillanatban valami bennem, ami öt éve tartotta magát puszta jó szóra, elpattant.
Három éjszaka nem aludtam.
Csak gondolkodtam.
Talán tényleg hagyni kéne.
A pénz…
A nyugalom többet ér.
Aztán elképzeltem, ahogy idegenek járkálnak az én gyepemen.
Ahogy Ira a hiteleit abból a pénzből fizeti ki, amit én kerestem meg úgy, hogy még nyaralásról is lemondtam.
Ahogy a munkám egyszerűen „piacképes állapot” lesz.
Szombat reggel egyedül mentem ki a telekre.
Ott álltam a kapunál, és néztem a „Smaragd” fajtájú tujáimat.
Öt éve még vékony pálcikák voltak.
Most kétméteres szépségek.
A hortenziák takarás alatt aludtak.
Az üvegház — az én polikarbonát űrhajóm — csillogott a szűkös novemberi napfényben.
Ez nem csak vagyon volt.
Ez az időm és az erőm volt.
A kapuhoz begurult egy teherautós „Gazella”.
A fülkéből két erős férfi ugrott ki munkás overallban.
— A tulaj? — kérdezte mély hangon az idősebb.
— Mekkora a munka?
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
