Ira piszkálta a tányérját a villával, és olyan szerencsétlen képet vágott, hogy rögtön látszott: pénz kell.
— Lenocska, Oleg, — kezdte az anyósom azzal a puha hanggal, amitől nálam mindig bekapcsol a vészjelző.
— Irácskával megbeszéltük…
— Nehéz helyzetben van.
— Hitelek, hívogatják a bankból.
— Segíteni kell.
Megfeszültem, de hallgattam.
A „segíteni” náluk általában azt jelentette, hogy nekünk Oleggel ki kell nyitni a pénztárcát.
— Szóval úgy döntöttem, eladom a nyaralót, — fújta ki Anna Petrovna, rám sem nézve.
— Most jó ára van a földnek, és a telkünk gondozott, Lenocska jóvoltából.
— Az ingatlanos azt mondta, ilyen kerttel nagyon jól ki lehet tenni.
— Irácskának pont elég lesz: rendezni a tartozásokat, és még az önerőre is marad egy garzonra.
A szobában csönd lett.
Oleg abbahagyta a rágást.
Én letettem a villát.
Az üveg megcsörrent.
— Úgy érti… eladni? — kérdeztem, érezve, ahogy az ujjaim elhidegülnek.
— Anna Petrovna, maga tudja, mennyit tettem bele.
— Csak az üvegház negyvenötezerbe került.
— A tuják?
— A hortenziák?
Az anyósom úgy mosolygott, mintha gyereknek magyarázna alapigazságokat:
— Lenocska, minek neked ezek a bokrok?
— Csak megszakad a hátad.
— Mi család vagyunk.
— Irácskának nagyobb szüksége van rá, neki gyerekei vannak.
— Ti meg Oleggel még vesztek magatoknak, fiatalok vagytok, megkeresitek.
— És különben is, papíron a föld az enyém.
— A föld a magáé, — bólintottam.
— De a kert rajta az enyém.
— Vissza kérem a befektetéseim értékét.
— Vagy elviszem magukat a befektetéseket.
Ira felhorkant:
— Mi van, gyűjtögetted a blokkokat?
Micsoda kicsinyes nő vagy.
Öt évig ingyen használtad, levegőt szívtál, most meg alkudozol?
A blokkmappa.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
