Csakhogy nekem legalább volt reményem.
Nektek meg — semmi.
Vera becsukta az ajtót.
Oleg még állt egy kicsit, aztán lassan elment.
A léptei elhaltak.
Vera a zárt ajtónak támaszkodott, és lehunyta a szemét.
A keze remegett — nem a félelemtől, hanem a feszültségtől, ami két évig gyűlt benne.
Lassan kiengedte az ujjait, és nagyot sóhajtott.
Bement a szobába, felkapcsolta a villanyt.
A karosszék az ablaknál, az asztal, a kinyitható ágy.
Minden ugyanaz volt.
A szűk kollégiumi szoba, ahol tizenöt éve élt.
Semmi sem változott — se a tapéta, se a nyikorgó padló, se a kilátás a szürke udvarra.
De belül valami megváltozott.
Vera az ablakhoz lépett.
Lent égtek a lámpák, világítottak a szomszédos épületek ablakai.
Valahol vacsorát főztek, valahol tévét néztek, valahol veszekedtek vagy nevettek.
Az élet ment tovább — ígéretek, átverések és hamis remények nélkül.
A párkányon állt egy öreg fikusz egy repedt cserépben — ugyanaz, amit tizenöt éve vett.
A levelei zöldek voltak, élők.
Itt nőtt ebben a szűkösségben, és nem panaszkodott.
Vera végigsimított egy levélen, és elmosolyodott.
— Semmi baj, — mondta hangosan.
— Megleszünk.
Reggel csendre ébredt.
Nem volt nyögés, nem volt követelőzés, hogy hozzon bilit, adjon vizet, igazítsa meg a párnát.
Csak csend volt — olyan sűrű, hogy szinte bedugult tőle a füle.
Vera felkelt, megmosdott, felöltözött.
A tükörben magára nézett.
Sovány, beesett arc, ősz tincsek, mély ráncok.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
