Csak ment, és nézett körül.
A város szürke volt, hideg, de ebben a szürkeségben volt valami megnyugtató.
Senki nem várta.
Senki nem követelt.
Senki nem hazudott.
A megálló melletti bolt előtt összefutott Tamar ával.
— Verka!
Na, te aztán eltűntél.
Mi van veled?
— Megvagyok.
— Hallottam, elváltál.
— Igen.
Tamara egy ideig némán nézte.
— Te meg… nem úgy nézel ki, mint akit összetörtek.
Sőt, mintha… jobb lennél.
— Csak végre alszom.
— Jól is teszed.
Az a férfi, aki a nehéz pillanatban lelép, az nem férfi.
Még beszélgettek kicsit munkáról, időjárásról, aztán elköszöntek.
Vera hazafelé menet azon gondolkodott, hogy Tamara igazat mond.
Oleg lelépett, amint kényelmetlenné vált.
Nem védte meg, nem állt mellé, meg sem próbált utánajárni.
Egyszerűen eltűnt — és kész.
Most meg ott van az anyjával és Krisztinával, és az örökséggel bajlódnak, ami tulajdonképpen már nincs is.
Egy héttel később késő este csengettek.
Vera belenézett a kukucskálón.
Oleg állt az ajtóban.
Egyedül.
Gyűrötten.
Leejtett vállakkal.
Vera kinyitotta az ajtót, de a láncot nem vette le.
— Mit akarsz?
— Beszélnünk kell.
— Nincs miről.
— Anya nagyon rosszul van.
Krisztina nem hajlandó gondozni.
Én nem bírom.
Vera, segíts…
— Nem.
— Tudom, mérges vagy.
De ő az anyám.
Öreg, beteg…
— Két éve nem volt annyira beteg, hogy ne tudjon átverni.
Te meg nem voltál annyira elfoglalt, hogy legalább egyszer rám nézz.
Úgyhogy menjetek mindketten Krisztinához.
Mostantól ő nektek a lányotok és a menyetek is.
— Krisztina elköltözött.
Azt mondta, erre nem szerződött.
Vera elmosolyodott.
— Na, az remek.
Akkor te meg anyád most ketten vagytok.
Pont úgy, ahogy mi éltünk tizenöt évig a kollégiumban.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
