Negyvenkét éves, mégis idősebbnek látszott.
Két évét ellopta a hazugság.
De ez a két év véget ért.
Vera fogta a táskáját, és kilépett a szobából.
Kulcsra zárta az ajtót — egyszerűen, hátra sem nézve.
Lement a lépcsőn, kiért az utcára.
A novemberi szél arcon csapta, de nem húzta össze magát.
Elsétált a megállóig, felszállt a buszra.
Munkába ment, és az ablakon kifelé nézett.
A város ébredezett.
Az emberek siettek a dolgukra.
Egyikük sem tudta, min ment keresztül.
Senki sem tudta, hogy két évet elveszített egy lakásért, amit soha nem akartak neki odaadni.
De ez már nem számított.
Vera a saját megállóján leszállt, és elindult az üzemi konyha felé.
Előtte egy átlagos nap állt: fazekak, gőz, több száz adag.
Nehéz munka, amitől fáj a hát, zúgnak a lábak.
De ez az ő munkája volt.
Többé senkinek nem tartozott semmivel.
Este, már otthon, Vera elővette az asztalfiókból a válási papírt.
Ránézett a pecsétre, a dátumra.
Aztán visszahajtotta, és visszatette.
Senki nem kopogott.
A telefon néma maradt.
Kint felgyulladtak a lámpák.
Vera leült a fotelbe, és könyvet vett a kezébe.
A lapok halkan susogtak.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
