— Ez családi ügy!
Nincs jogod hozzá!
Vera felé fordult.
— Nincs jogom?
És amikor éjjel felkeltem az anyádhoz — te hol voltál?
Amikor ordított velem a sótlan leves miatt — te mit csináltál?
Tévét néztél.
Akkor menj, és nézd Krisztinánál.
— Ez az én szobám!
— Az volt.
Most az enyém.
Én dolgoztam itt, amíg te fuvarokba járkáltál, és úgy tettél, mintha nem lenne családod.
Vera felállt, odament a szekrényhez, és Oleghez vágott egy sporttáskát.
— Pakolj.
Vagy húzz el úgy.
Oleg az anyjára nézett.
Antonina Sztyepanovna hallgatott — két év óta először nem tudta, mit mondjon.
A fia magyarázatot várt, mentegetőzést, de az anyja csak szorította a botot, és a padlót bámulta.
— Anya, mondd már neki!
Mondd, hogy ez nem így van!
— És hogy lenne? — gúnyolódott Vera.
— Másképp?
Elmeséled a fiadnak a botot a matrac alatt?
Hogy éjjelente magad mentél ki a vécére, amíg én aludtam?
Hogy azt tervezted, kiraksz minket abból a lakásból, amit nekem ígértél?
Antonina Sztyepanovna hirtelen felállt.
— Menjünk, Oleg.
Nincs mit beszélni ezzel a dögkeselyűvel.
Krisztina majd elvisz minket.
Tíz perc múlva elmentek.
Vera az ablaknál állt, és nézte, ahogy Oleg a bőröndöt cipeli a kapuhoz gördülő autóhoz.
Krisztina kiugrott az utastérből, valamit kiabált, hadonászott.
Antonina Sztyepanovna lassan ment, a botjára támaszkodva, de a háta egyenes volt.
Vera nem érzett sem sajnálatot, sem dühöt.
Csak ürességet ott, ahol korábban remény volt.
Két hét múlva Krisztina telefonált.
Vera nem tiltotta le a számot — csak nem vette fel.
Ötödikre mégis beleszólt.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
