Minden órában felébredtem — hol a hidegrázásra, hol a forróságra.
A lepedő a testemhez tapadt, a hajam csurom vizes volt, mintha eső áztatta volna.
Félálomban úgy rémlett, mintha Szergej döngetné az ajtót, rángatná a zárat, üvöltene a füstszagú hangján.
Összerezzentem, felriadtam — és rájöttem, hogy a lakásban csend van.
Csend.
Senki nem dübörög.
Senki nem csapkodja a szekrényajtókat.
Senki nem morog: „Mit fekszel?”
Csak a szél odakint, és néha a körútról felhallatszó autózaj.
Reggel végül orvost hívtam.
Nem mentőt — csak az ügyeletes terapeutát.
A munkahelyemen ismertek, és pár óra múlva Lena jött ki a központunkból.
Megvizsgált, a fejét csóválta.
— Lén, ilyen lázzal már tegnap abba kellett volna hagynod a munkát.
A torkod borzalmas, a hörgők sípolnak.
Minimum egy hét otthon.
Bólintottam.
Egy hét otthon…
Régen ez a gondolat megijesztett volna.
Szergej nem bírta, ha én „lógok”.
Mindig talált volna okot, hogy belém kössön.
Most — már nincs, aki.
— Egyedül vagy? — kérdezte óvatosan Lena, körbenézve az előszobában.
— És a te…?
— Már nem az enyém, — mondtam nyugodtan.
Felhúzta a szemöldökét.
— Kidobtad.
És hirtelen elmosolyodtam.
Először talán évek óta — nem udvariasságból, nem abból a szokásból, hogy elsimítsam a sarkokat, hanem igazán.
Lena leült a szék szélére.
— Már megint?
Bólintottam.
Nem volt kedvem mindent elmesélni.
A szavak nehezek voltak, mint a vizes rongy.
De ő részletek nélkül is mindent értett.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
