— Jól tetted, — mondta halkan.
— Tudod, hány nő jön hozzánk törésekkel, agyrázkódással, kitört fogakkal?
És mind úgy kezdődött: „Moss el, ne tettetd a betegséget.”
Tudtam.
Túl jól tudtam.
Amikor elment, sokáig ültem a konyhában.
Azt néztem, milyen üres a mosogató.
Milyen tiszta a pult.
Az orchideát az üvegben — a szára élettelenül lekonyult, de a levelek zöldek maradtak.
„Szívós,” — ismételgettem magamban.
Szergej a harmadik napon jelentkezett.
Először üzenetek.
„Túl messzire mentél.
Beszéljünk.”
„Lenyugodtam.
Te is.”
„Ez a mi lakásunk is, mellesleg.
Hét évig éltem itt.”
„Nélkülem el fogsz veszni.”
Nem válaszoltam.
Aztán eljött.
Hosszú, makacs csöngetés.
A folyosón álltam, hallgattam.
Nem nyitottam ajtót.
— Lén!
Nyisd ki!
Elég a cirkuszból!
Hallgattam.
— A szomszédok már néznek!
Megszégyenítesz!
Nevetséges.
Őt egy zárt ajtó szégyeníti.
Nem az ordítása, nem a fenyegetései, nem a piálása.
— Tudom, hogy otthon vagy! — a hangja dühösebb lett.
— Azt hiszed, nem jutok be?
Kulcsom van…
Elhallgatott.
Valószínűleg eszébe jutott, hogy már nincs kulcsa.
Odaléptem az ajtóhoz, de nem nyitottam ki.
A fémen át mondtam:
— Menj el, Szergej.
Különben rendőrt hívok.
Szünet.
— Komolyan beszélsz? — a hangjában hitetlenkedés villant.
— Teljesen.
Még öt percig szidott, aztán lement a lépcsőn, hangosan dobogva.
Kifújtam a levegőt.
Félelem nem volt.
Furcsa nyugalom volt.
Mint egy műtét után — még fáj, de a lényeg már megtörtént.
A munkahelyen gyorsan szétfutott a hír.
Valaki sajnált, valaki csodálkozott.
— Azt hittük, nálatok minden rendben…
Rendben.
Egy szó, ami bármit el tud fedni.
Este felhívott az anyja.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
