Éjszaka van!
Tél van!
— Menj az anyádhoz!
Ő majd megsajnál.
Majd elmondja, milyen rossz feleség vagyok, mert nem akartam negyvenfokos lázzal elmosogatni neked, te egészséges disznó!
Kifelé!
Elkezdtem kitolni a zsákokat a lépcsőházba.
— Meg fogod bánni! — sziszegte dühösen, miközben felkapta a dzsekijét, ami nem fért a zsákba.
— Még visszakúszol!
Kinek kellesz te, beteg és öreg!
— Neked biztosan nem, te élősködő!
Hátba löktem.
Megbotlott a küszöbben, majdnem elesett, felkapta a zsákjait.
— Dög! — kiáltotta már a lépcsőről.
— Pszichopata!
— A lakáskulcsot! — jutott eszembe.
— Fulladj meg vele!
A kulcscsomó csilingelve csapódott a lépcsőház csempéjére.
Rácsaptam az ajtót.
Bezártam felül.
Alul.
Retesszel is.
A hideg fémajtónak dőltem, és lecsúsztam a földre.
A serpenyő kiesett a kezemből, tompán koppant a laminálton.
Reszkettem.
A fogaim úgy kocogtak, hogy azt hittem, mindjárt szétporladnak.
De ez már nem csak a betegség hidegrázása volt.
Ez az utóhatás volt.
A sötét folyosón ültem, a szétszórt orchideaföld között, és sírtam.
Nem miatta.
És nem is magam miatt.
Megkönnyebbülésből sírtam.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
