— Anya!
Apa!
A nagyinak rosszul van! — kiáltotta a másik fiú.
A házból kijött egy férfi.
Erős, széles vállú, szakállas.
Utána egy nő futott ki.
Lida.
Alig változott, csak a tekintete lett más — nyugodt, magabiztos.
Nem volt már benne az ijedt kislány.
Amikor meglátta a koszos, görnyedt öregasszonyt a kapunál, Lida megállt.
— Tamara Iljinyicsna?
Az anyós felemelte a fejét.
A szégyen jobban égette, mint a novemberi szél.
— Lida…
Én nem ezért…
Én csak…
— Kidobták? — Lida hangja egyenletes volt.
Nem dühös.
Nem kárörvendő.
Csak ténymegállapítás.
Tamara Iljinyicsna bólintott, és lesütötte a szemét.
— Zsanna…
És Bori.
Azt mondták, tolvaj vagyok.
— Apa, ki ez? — kérdezte a „családi” hunyorgású fiú.
A férfi — az a bizonyos Sztyepan — nehéz tenyerét a fiú vállára tette.
— Ez, fiam, anya egyik ismerőse.
Eltévedt.
Lida egy percig hallgatott.
Az az egy perc örökkévalóságnak tűnt.
— Sztyopa, vidd be a vendégházba.
Ott meleg van.
Én mindjárt csomagolok enni.
A kis házban fa és aszalt alma illata terjengett.
Tamara Iljinyicsna a heverőn ült, plédbe burkolózva, és mohón kanalazta a csirkehúslevest.
A keze remegett, a kanál koppant a tányér szélén.
Megcsikordult az ajtó.
Lida lépett be.
Leült vele szemben.
— Köszönöm, — mondta halkan az anyós.
— Holnap elmegyek.
Csak hadd feküdjem ki magam.
— El fog menni, — bólintott Lida.
— Kikísérem az első buszhoz.
— Lida, ők… — Tamara Iljinyicsna a nagy ház felé intett.
— Ők tiszta Borisz.
A szemük, az álluk…
Vak voltam.
A gőg elvette a szemem.
„A családban nincs”…”
Vén bolond vagyok.
— Nem a genetikán múlik, Tamara Iljinyicsna.
Sztyepan a pólyától kezdve nevelte őket.
Éjszakánként ringatta, amikor jött a foguk.
Eljár a szülőire.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
