És Lida megjelenése — a csendes, nagy szemű, „vidékről való” lányé — felborította ezt a steril világot.
Az igazi robbanás azonban akkor történt, amikor Lida elhozta az ultrahangfelvételt.
Tamara Iljinyicsna két ujjával tartotta a fekete-fehér papírt, mintha csak egy koszos szalvéta lett volna.
Borisz, a fia, egy sámlin ült, és villával piszkálta a fasírtot, mintha láthatatlanná akarna válni.
— Kettő, mi? — az anyós hangja nyugodt volt, és ettől a nyugalomtól Lidának jéghideggé vált a tenyere.
— Érdekes.
Bori, nézz rám.
A fiú zavaros tekintettel felnézett.
— Volt az apádnak fiútestvére?
Nem.
A nagyapádnak?
Nem.
Nálunk a családban — csak egykék vannak.
A mi családunkban nem lehet iker, Borisz.
Ezt bármelyik öregasszony megmondja.
A természet teszi a dolgát.
De Lidácska falujában, hallottam, van valami… különleges „génállomány”.
Lida elvörösödött.
A már jól láthatóan kerekedő hasa miatt nehezebben kapott levegőt.
— Tamara Iljinyicsna, miket beszél?
Ezek Borisz gyerekei.
Mi…
— Hallgass, — az anyós a hangját sem emelte fel.
— Utánajártam.
Az a fiú, Sztyepan, aki kikísért a pályaudvarra.
Azt mondják, az ő családjukban minden második iker.
Véletlen?
Nem hiszem.
Én nem engedem, hogy a fiam idegen „szaporulatot” etessen.
És nem íratom át a lakást kétes örökösökre.
— Bori? — Lida a férjéhez fordult.
— Te elhiszed?
Borisz megszorította a villát.
Jó fiú volt.
Túl jó fiú — ahhoz, hogy saját véleménye legyen.
— Anya, talán egy teszt… később? — motyogta.
— Később már késő lesz.
Megszokod, megsajnálod.
Azonnal kell megcsinálni, gyorsan.
Mielőtt „gyökeret eresztenek”.
Tamara Iljinyicsna felállt, méltóságteljesen a háziköntösében.
— A holmidat összepakoltam.
Két óra múlva megy a vonat.
Az elején lakj az anyádnál, aztán majd csak odatalál a te Sztyepanod is.
Lida nem sírt.
Némán felállt, érezve, ahogy benne két apró élet rugdos — akikről az imént mondott le a saját apjuk.
Az első három évben Tamara Iljinyicsna uralkodott.
A fia vele volt, a „fenyegetés” elmúlt.
Amikor meghallotta, hogy Lida fiúkat szült, száraz mosollyal fogadta, és a tértivevényes levél csekkjét olvasatlanul összetépte.
— Felejtsd el, Bori.
Ez a múlt.
Neked hozzád való nő kell.
A „hozzá való” nő pedig meg is lett.
Zsanna egy szépségszalonban dolgozott adminisztrátorként, tudta, mi mennyit ér — és ő maga is.
Tamara Iljinyicsna lakásába nem vendégként lépett be, hanem úgy, mint egy építésvezető a munkaterületre.
A változások észrevétlenül indultak.
Először eltűntek az anyós kedvenc frottír törölközői.
„Beledohosodnak és nyirkos szaguk lesz, Tamara Iljinyicsna, veszünk mikroszálast.”
Aztán Zsanna kijelentette, hogy allergiás a régi könyvekre, és a néhai férj könyvtára kiköltözött a garázsba.
Borisz, aki addigra jobban fizető, de idegőrlő munkára váltott, ritkán volt otthon.
És amikor mégis — inkább hallgatott.
Zsanna gyorsan elmagyarázta neki, ki az okos nő a házban.
A hetedik évre Tamara Iljinyicsna különös helyzetben találta magát.
Papíron ő volt a tulajdonos.
A valóságban — eltartott, tűrt lakó.
— Tamara Iljinyicsna, megint a tűzhelyen hagyta a levest, — fintorgott Zsanna, amikor belépett a konyhába.
— Meg fog savanyodni.
És egyébként, Borival úgy döntöttünk, felújítunk.
Az ön szobája a legvilágosabb, ott lesz a gyerekszoba.
Örököst tervezünk.
— És én hová megyek? — tette le az anyós a keresztrejtvényt.
A keze áruló módon remegett.
— A kamrába.
Kicsi ugyan, de van ablaka, beteszünk egy heverőt.
Olyan lesz, mint egy kupé, hangulatos.
Magának úgysem kell sok hely, igaz?
Borisz eközben szorgalmasan a telefonja képernyőjét tanulmányozta.
A „költözés” egy hónap múlva megtörtént.
A kamra, amely valaha Tamara Iljinyicsna büszkesége volt — ott voltak a befőttek és a téli holmik — a börtönévé vált.
Hat négyzetméter.
Reggelente a felmosó nyelének kopogása az ajtón: „Anya, ne aludjon, jön a futár, nyissa ki.”
A végjáték novemberben jött el.
Zsanna elvesztette a drága fülbevalóját.
Felforgatta a lakást, majd összeszűkített szemmel belépett az anyós „kupéjába”.
— Maga vette el?
Más nem lehetett.
Bori dolgozik, én a szalonban voltam.
— Hogy merészeled… — fulladt el Tamara Iljinyicsna.
— Ne játssza meg magát!
Nem elég a nyugdíja, mindig panaszkodik, hogy drágák a gyógyszerek.
Adja vissza szépen!
Borisz este ért haza.
Zsanna, vörös foltokkal az arcán, az orra alá dugott egy zálogházi cédulát.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
