Focizni tanítja őket.
Ő az apjuk.
A maga Boriszja pedig…
biológiai anyag.
— Legalább… legalább beszélhetnék velük?
Bocsánatot kérhetnék?
Lida felállt.
Az arca megkeményedett.
— Nem.
Ne törjük össze a lelküket.
Nekik van nagymamájuk — az én anyám.
És van nagyapjuk, Volodja — Sztyepan apja.
A helyek foglaltak.
A maga döntése hét éve született, amikor engem a hasammal együtt az utcára tett.
— Értem, — suttogta Tamara Iljinyicsna.
— Bumeráng.
— Pontosan.
Egyen.
A villanykapcsoló az ajtónál van.
Reggel Tamara Iljinyicsna kiment a kapuhoz.
Sztyepan már melegítette a kocsit.
— Elviszlek az állomásig, — mordult fel, anélkül hogy ránézett volna.
A kapunál a fiúk hátizsákkal álltak — iskolába készültek.
— Viszontlátásra, nagyi! — kiáltotta az egyik.
A másik, a hunyorgós, közelebb lépett, és valamit a markába rejtve átnyújtott neki.
— Anya mondta, hogy adja oda.
Ez egy pirog.
Káposztás.
Tamara Iljinyicsna átvette a meleg csomagot.
Az ujja hozzáért a gyerek tenyeréhez — meleg, élő, ismerős.
— Köszönöm…
Hogy hívnak?
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
