Zarecsnaja utca.
Miért ment oda?
Bosszút akart?
Megmutatni, meddig jutott miatta a fia?
Vagy csak a tudatalattija űzte oda, ahol az egyetlen szál maradt — amit ő maga vágott el?
A falut jeges szél fogadta.
Tamara Iljinyicsna a felázott úton ment a valaha drága csizmáiban, amelyek most vastag sárréteggel voltak borítva.
A 12-es ház.
Erős, vörös téglából, magas kerítéssel.
A kapunál egy autó állt — masszív, bár nem új terepjáró.
Az udvarról nevetés hallatszott.
Tamara Iljinyicsna megnyomta a csengőt.
Az ujja nem engedelmeskedett.
Két napja nem evett meleg ételt.
A kiskapu kinyílt.
A küszöbön ketten álltak.
Fiúk.
Úgy hét évesek lehettek.
Ugyanolyan kabátban, ugyanolyan pomponos sapkában.
— Kit keres? — kérdezte a jobb oldali, és kicsit összeszűkítette a bal szemét.
Tamara Iljinyicsna lába megremegett.
Ismerte ezt a hunyorgást.
Negyven éven át látta nap mint nap.
Így hunyorgott a férje, amikor elégedetlen volt.
Így hunyorgott Borisz is, amikor hazudott.
Ez nem egyszerű hasonlóság volt.
Ez pecsét volt.
A Szvetlovok fajtajelzése, amit nem lehet lemosni, és semmilyen „Sztyepannal” nem lehet felülírni.
— Csak… egy kis vizet, — rekedte ki, a hideg kerítésbe kapaszkodva.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
