— Csak a fogkefédet adom.
— Meg a papucsodat.
— Hogy ne mezítláb menj az új életedbe.
Elvigyorodott.
— Kegyetlen vagy, Lena.
— Tudod?
— Az lettem.
— Neked köszönhetően.
Felállt.
Kiment a konyhába.
Csak elment — ajtócsapás nélkül, csészedobálás nélkül.
A konyhában vizet melegített, zöld teát főzött.
Ez volt az utolsó dolog, ami emberi állapotban tartotta.
A tea.
A meleg.
Az a szokás, hogy legalább valami jót tesz magának.
Maxim nem ment el azon az éjszakán.
A nappaliban feküdt le.
A tévével.
Mint egy hajléktalan, aki ideiglenes menedéket talált.
Reggel Jelena korán kelt, csendben összekészült.
Táska, iratok, laptop — minden, mint mindig.
Csak a mellkasában a szív helyén már valami hideg volt.
Fémes.
Mint egy banki széf zárja.
Mielőtt elindult, odalépett hozzá.
A férfi nyitott szájjal aludt, hangosan lélegzett.
Az asztalon távirányító, üres csésze és egy chipses zacskó.
Ismerős, lusta, otthoni kép.
— Zároltam a számlát — mondta hangosan.
— A lakás az én nevemen van.
— Az autót is átírattam.
— Mehetsz panaszkodni az anyádnak.
— Talán ad neked pénzt.
— Vagy szállást.
Maxim meg sem mozdult.
Csak az ajka rándult meg.
Lehet, hogy nem aludt.
Lehet, hogy nem akart felébredni.
Amikor Jelena elment, odakint borús volt.
Az eső még nem esett, de az ég már készült rá.
Ahogy ő is.
Készen állt.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
