— Te meg azt mondtad, hogy minden „szinte a zsebben van”.
Maxim megint megdermedt.
— Ez nem az, aminek gondolod.
— Miért mondjátok ezt mind, amikor kézen fognak titeket?! — a hangja megcsuklott.
— „Ez nem az, aminek gondolod”, „félreértetted”, „véletlen volt”…
— Milyen készlet idióta kifogást hoztál most?
Maxim felcsattant.
— Miért üvöltesz, mi?!
— Azt hiszed, te tökéletes vagy?
— Neked mindent szabad, én meg itt ki vagyok, valami futkosó gyerek?
— Futkosó?
Te? — felpattant.
— Négy éve az én lakásomban élsz, az én autómmal jársz, az anyád az én pénzemen vett gyógyszert szedi, te meg, a francba is, annál a cégnél dolgozol, ahová én intéztelek be!
— És te mit értél el nélkülem, mi?! — ordította, és felállt vele szemben.
— Üzletasszony aranyidegekkel!
— Azt hiszed, olyan okos vagy?
— Te csak kényelmes vagy!
— Igen, el akartam válni tőled!
— Mert elegem lett abból, hogy a projekted vagyok!
A csend ezek után úgy zuhant rájuk, mint a cement.
Jelena hátralépett, beverte magát az éjjeliszekrény szélébe, de a fájdalmat nem is érezte.
— Projekt — ismételte.
— Kényelmes.
— Köszönöm.
— Mintha csak betétreklám lenne.
Maxim kifújta a levegőt.
Próbált összeszedni valamit, de késő volt.
A szavak már kirepültek, mint a golyók — nem lehet visszaszívni őket.
Belezuhant a fotelbe, széttárta a karját.
— Minden rosszul alakult.
— Nem így akartam.
— Csak…
— Semminek éreztem magam.
— Melletted.
— Neked mindened megvan: kapcsolatok, pénz, barátok.
— És én?
— Én ki vagyok?..
— A férjem voltál, Maxim — felelte halkan.
— És lettél… nem is tudom, mi.
— Manipulátor.
— Csaló.
— Egy darab idegen ember.
Maxim ránézett.
Mintha először látná.
És azokban a szemekben — egy csepp szégyen sem.
Csak sértettség.
Azért, mert nem úgy sikerült, ahogy ő akarta.
Nem lett szép.
— Ugye egy kopejkát sem adsz, igaz? — kérdezte nyugodtan.
— Még akkor sem, ha szépen megyek el?
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
