Jelizaveta arra gondolt, hogy ő maga is ilyen volt valaha.
Valaha voltak tervei, álmai, vágyai.
Valaha dizájnt akart tanulni, saját vállalkozást nyitni.
Aztán találkozott Viktorral, beleszeretett, férjhez ment…
És valahol útközben elveszítette önmagát.
A Moszkvai pályaudvaron nagy volt a tömeg és a zaj.
Jelizaveta vett egy kávét, leült egy padra a váróteremben.
Indulásig negyven perc volt.
Elővette a telefonját — tizenkét nem fogadott Viktor-tól, három üzenet.
Nem nyitotta meg.
Helyette Regínának írt: „Jövök.
Holnap ebédre ott leszek.”
A válasz azonnal jött: „Uraaa!
Kimegyek eléd a pályaudvarra!
Készülj, felejthetetlen lesz!”
Jelizaveta elmosolyodott.
Először egész este.
Amikor bemondták a beszállást, felállt, felkapta a bőröndöt, és elindult a peron felé.
A szíve gyorsan vert, a halántéka lüktetett, de nem félelemből.
Ez várakozás volt.
Azt az ismeretlen, majdnem elfelejtett érzést hozta, hogy előtte valami új van.
Valami saját.
A vonat pontosan este tízkor indult.
Jelizaveta az ablak mellett ült, nézte, ahogy Moszkva fényei elmaradnak, és azon gondolkodott, mi lesz дальше.
Visszamegy egyáltalán?
Mit mond Viktor-nak?
Mi lesz az életével?
Még nem voltak válaszok.
De először sok év óta nem érdekelte.
Regína a pétervári Moszkvai pályaudvar peronján várta fehér tulipáncsokorral és olyan örömkiáltással, hogy a fél utazóközönség odafordult.
— Lizka!
Istenem, eljöttél!
Már azt hittem, megint kitalálsz valami kifogást!
Megölelték egymást, és Jelizaveta érezte, ahogy odabent valami meleg megmozdul.
Regína drága francia parfüm illatát hozta, a haja tökéletesen be volt lőve, a nyakán vékony arany nyakék csillant.
Mellette Jelizaveta a régi kabátjában és koptatott farmerjában szürke egérnek érezte magát.
— Gyere hozzám — kapta fel Regína a bőröndjét.
— A Vasziljevszkijen lakom, brutál jó a kilátás.
Átöltözöl, pihensz, este meg megyünk a bankettre.
A taxiban Regína megállás nélkül mesélt az életéről, a projektjeiről, egy milánói építészeti kiállításról.
Jelizaveta fél füllel hallgatta, az ablakon át a számára ismeretlen várost nézte.
Pétervár szürke éggel és vizes hóval fogadta, de még ez is különlegesnek tűnt, nem olyannak, mint Moszkvában.
Regína lakása kétszintes stúdió volt panorámaablakokkal a Nyévára.
Jelizaveta megállt a küszöbön, és bámulta a fehér falakat, a dizájner bútorokat, a hatalmas képeket.
— Gyere, ne feszengj — dobta le Regína a cipőjét, és a konyhába ment.
— Kávét kérsz?
Vagy valami erősebbet?
Van egy nagyon jó borom.
— Kávét — tette le Jelizaveta a bőröndöt a kanapé mellé.
— Regína, és még ki jön a jubileumra?
— Szinte az egész osztály!
Akik a városban vannak.
Vagy húszan leszünk.
Nagyon jó lesz, ígérem.
Jelizaveta bólintott, de odabent valami összeszorult.
Húsz ember.
Húsz sikeres, kész ember, akik az eredményeikről beszélnek majd, ő pedig…
Mit mondjon?
Hogy tizenöt éven át otthon ült, és feloldódott valaki más életében?
Megrezgett a telefon.
Viktor.
Jelizaveta elutasította a hívást.
— Baj van? — Regína átnyújtotta a kávét.
— A férjem ellenzi, hogy itt legyek.
Regína leült mellé, figyelmesen ránézett.
— Liza, régóta meg akartam kérdezni…
Nálatok minden rendben?
— A „rendben” definíciója nézőpont kérdése.
— Akkor ez igen vagy nem?
Jelizaveta belekortyolt a kávéba.
Keserű, erős, igazi.
Nem olyan, mint otthon az instant.
— Nem — mondta halkan.
— Nincs rendben.
Valószínűleg már régóta.
Regína nem szólt semmit, csak megfogta a kezét és megszorította.
Furcsa volt — ilyen egyszerű együttérzés valakitől, akivel legfeljebb ötévente találkozott.
Mégis, most valamiért nagyon sokat jelentett.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
