Viktor a rózsacsokrot egyenesen a mosogató alatti szemetesbe vágta.
A virágok tompa koppanással csapódtak a műanyag aljhoz, néhány szirom a csempére röppent.
Jelizaveta a hűtő mellett állt, a kezében egy csomag sajttal, és némán nézte, ahogy a férje úgy rohangál a konyhában, mint egy sarokba szorított állat.
— Teljesen elvesztetted a félelmedet!
Az anyám betegen fekszik, te meg jubileumra készülsz! — sziszegte, és a hangjában olyan hidegség volt, hogy Jelizaveta önkéntelenül is összerezzent.
Lassan visszatette a sajtot a hűtőbe.
Az ujjai remegtek — nem a félelemtől, hanem attól a dühtől, amit tizenöt év házasság alatt megtanult mélyen elrejteni magában.
— Viktor, az anyád csak megfázott.
Az orvos azt mondta, három nap múlva elmúlik.
És ez a jubileum…
— Miféle jubileum?! — fordult felé, és Jelizaveta meglátta a szemében azt a megvetést, ami az utóbbi években már szinte megszokottá vált.
— A volt osztálytársnőd jubileuma?
Persze.
Neked fontosabb lógni ezekkel a festett tyúkokkal, mint gondoskodni a beteg anyósodról!
Jelizaveta összeszorította az ajkát.
Nem festett tyúkok, hanem sikeres nők voltak, akik valaha vele egy padban ültek, és most összegyűltek, hogy megünnepeljék Regína Szafonova negyvenedik születésnapját.
Regínáét, aki karriert épített az építészetben, saját irodát nyitott, bejárta a fél világot.
Regínáét, aki minden találkozásnál alig leplezett sajnálattal nézett Jelizavetára.
— Már megvettem a vonatjegyet — mondta halkan Jelizaveta.
— Szentpétervárra.
A rendezvény holnap este van.
Holnapután reggel jövök vissza.
Viktor felnevetett — röviden, gonoszul.
— Megvetted a jegyet!
Engedélyt kértél egyáltalán tőlem?
— Engedélyt? — felnézett rá.
— Negyven éves vagyok, Viktor.
Nem kérek engedélyt.
A férfi lépett felé.
Jelizaveta ösztönösen hátrált a falig.
Viktor fél méterre megállt, az arca eltorzult.
— Az anyámhoz mész.
Ma este.
Már felhívtam, mondtam neki, hogy ott alszol, és ápolod.
Vár téged.
A szíve a gyomrába zuhant.
Az anyós fél órára lakott, a város szélén, egy régi házban, ahol mindig gyógyszerszag és dohszag terjengett.
Jelizaveta ott töltötte a hétvégéket, születésnapokat, ünnepeket — végtelen napokat, amikor az anyós a kanapén feküdt, és sorolta, mit kell megmosni, kitakarítani, megfőzni.
— Nem megyek — mondta, és a hangja keményebben szólt, mint várta.
Viktor megdermedt.
Aztán lassan, nagyon lassan bólintott.
— Rendben.
Akkor én felhívom Regínát.
Elmagyarázom, milyen remek barátnő vagy.
Elmondom, hogyan hagyod ott a beteg öregeket pezsgőért meg szelfikért.
— Nem mered.
— Majd meglátjuk.
Megfordult, és kiment a konyhából.
Jelizaveta hallotta, ahogy becsapódik a nappali ajtaja, aztán egy zár kattanását.
Viktor bezárkózott a laptopjával és a telefonjával.
Tudta, hogy tényleg képes rá.
Képes felhívni.
Képes írni.
Képes akkora botrányt csapni, hogy Regína megbánja a meghívást.
Jelizaveta leült a székre, a kezét az asztalra tette.
Odabent minden úgy csavarodott össze, mint egy feszes spirál.
Tizenöt év.
Tizenöt éve élt ebben a lakásban, ebben a házasságban, ebben a ketrecben, amit szabályokból és tilalmakból raktak köré.
Könyvelőként dolgozott egy kis cégnél, filléreket keresett, mindent a közös számlára tett.
Viktor jól keresett — egy IT-cégnél vezetett egy osztályt —, de valahányszor Jelizaveta pénzt kért magára, a férfi csak forgatta a szemét, és megkérdezte, minek neki új ruha, ha a régi még nincs elhasználódva.
És az anyja…
Az anyja külön történet volt.
Egy nő, aki az első naptól fogva éreztette, hogy Jelizaveta nem elég jó a fiához.
Hogy rosszul főz, rosszul takarít, rosszul öltözködik.
Hogy eleve nem olyan.
Jelizaveta felállt, az ablakhoz ment.
Odakint sötétlett a januári este, lent autók zúgtak, reklámfények villogtak.
Valahol ott, ebben a városban, éltek emberek, akik egyszerűen… éltek.
Állandó feszültség nélkül, félelem nélkül attól, hogy kimondanak egy plusz szót.
Elővette a telefonját, megnyitotta a Regínával való csevegést.
A legutóbbi üzenet tegnapról volt: „Liza, várlak!
Jó lesz, ígérem.
Annyi éve nem találkoztunk rendesen!”
Az ujjai a képernyő fölött lebegtek.
Írja meg, hogy nem megy?
Hogy családi okok?
Regína megértené.
Mindig mindenki megértette.
Jelizaveta volt az, aki lemondta a találkozókat, kihagyta az eseményeket, bocsánatot kért, és azt mondta: majd legközelebb.
De legközelebb sosem lett.
— A fenébe — suttogta, és a zsebébe csúsztatta a telefont.
Aztán megfordult, bement a hálószobába, és az ágy alól előhúzott egy régi bőröndöt.
Azt, amit valaha tengerparti útra vett, de sosem jutott el.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
