— És mögötte új élettel.
Elment.
Léna utána.
Még a csirkét sem ette meg.
Óriási veszteség.
Viktória egyedül maradt.
Egy laptoppal.
És egy üveg olcsó vörösborral.
Írt egy levelet saját magának.
„Ügyes vagy.
Kitartottál.
Most már nemcsak a lakás gazdája vagy.
A saját életed gazdája is.
És többé senki nem mondhatja neked, hogy köteles vagy.
Az egyetlen kötelességed, hogy boldog légy.
Őszintén.”
Másnap vett egy új zárat.
Megrendelte a beszerelést.
Leült az ajtó mellé.
Elővette az útlevelét.
Kinyitotta a bélyegzős oldalt.
Ideje volt ezt a helyet is felszabadítani.
A hétfő káposztával kezdődött.
Nem átvitt értelemben.
Valódi káposztával.
Az alsó szomszéd, Valentyina Pavlovna, már hajnali hattól egy egész üst savanyú káposztát párolt hússal, a szellőzője pedig — mint mindig — inkább „dísz”.
Így Viktória úgy ébredt, mintha elrabolták volna, és egy savanyúságos hordóban tartanák.
Feltápászkodott, kinézett az ablakon, aztán ránézett az új tulajdoni papírokra.
És a válókeresetre, ami szépen, rendezetten mellette feküdt.
— Ideje, — mondta hangosan.
— Az utasok fizikai evakuálása megkezdődik.
Kilencre a folyosón már ott állt két bőrönd.
Az egyik Lénaé.
A másik Andrejé.
Az első színes volt, ostoba, „Phuket 2017” matricával.
A második régi, még a kiküldetései idejéből, behorpadva és sértődötten, mint maga Andrej.
— Komolyan kiraksz minket? — Léna hangja már nem volt olyan vidám, mint szombaton.
— Igen.
— Komolyan.
— Ma hétfő van.
— Volt időtök.
— Nekem nincs hová mennem! — Léna a doorfélfába kapaszkodott, mintha egy süllyedő hajó árboca lenne.
— Van anyád.
— Vannak barátaid.
— Van Telegram.
— Tele van albérletes csatornákkal.
Andrej némán állt.
A kezében cigaretta volt, pedig 2012-ben leszokott.
— Meg lehetett volna beszélni nyugodtan, — kezdte.
— Már megbeszéltük.
— Mind a ketten azt hittétek, hogy én kényelmes vagyok.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
