Megint eltelt egy hónap, megint semmi.
Már nem is vettem tesztet: minek, ha mindig ugyanaz lett az eredmény.
— Milyen jó, amikor nincs konkurencia, és minden figyelem neked jut, nem valami kis önzőkének, – nevetett fel Anton hangosan.
— Olyan jó most az életünk.
Utazhatunk, fejlődhetünk, egymásra van időnk.
Remek, igaz?
Bólintottam, próbálva elrejteni a mellkasomban a szúrást.
Már négy éve voltunk házasok.
A gyerek téma egyre gyakrabban került elő köztünk.
Először azt mondta: „Várjunk, amíg talpra állunk.”
Aztán: „Amíg megoldjuk a lakásügyet.”
Most jött egy új megfogalmazás.
— Persze, – mondtam.
— Mindennek megvan a maga ideje.
Belül viszont minden összeszorult.
Huszonnyolc éves voltam, és a biológiai órám egyre hangosabban kattogott.
Az iskolában, ahol dolgoztam, állandóan gyerekeket láttam, és mindig azon gondolkodtam, milyen lenne a mi kicsink.
A férjem sötét szeme, az én makacs természetem…
— Így van, okos lány, – átölelt Anton.
— Mi így is boldogok vagyunk, igaz?
Miért változtatnánk bármin?
Sietett dolgozni.
Szombaton fontos megbeszélésük volt német ügyfelekkel.
Kikísértem az ajtóig, ő pedig erősen megcsókolt búcsúzóul.
— Este korábban végzek.
Ülünk otthon, beszélgetünk.
Hiányoznak a beszélgetéseink.
A szombati nagytakarítás a családi hagyományunk volt, de ma Anton dolgozott, úgyhogy mindent egyedül kellett csinálnom.
Porszívóztam, felmostam, kimostam a felgyűlt ruhát.
De a fejemben nem csitultak a gondolatok a gyerekről.
Fél éve mindketten kivizsgáláson voltunk.
Nálam minden rendben volt, nála is.
„Néha ez előfordul.
Ne pánikoljanak.
Stressz, fáradtság, ezer tényező.
Lazítsanak, és sikerülni fog” – mondta az orvos.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
