Anton nemrég mondta, mennyire szeretne házi süteményt, olyat, amilyet a nagymamája sütött.
Megkérdeztem az anyósomat a recept felől, és elhatároztam, hogy megpróbálom.
A tészta kényes volt, de sikerült.
A lapok már hűltek az asztalon, a krém pedig pihent a hűtőben.
Tíz körül jött egy üzenet:
„Kicsim, teljesen belemerültem a munkába.
Kb. másfél óra múlva érek haza, legkésőbb.
Holnap reggel ágyba viszek neked reggelit bocsánatkérésképp.”
Visszaírtam:
„Nagyon várlak a tortánkkal.
Majdnem olyan lett, mint a nagymamádé, csak mazsola nélkül.”
„A te mazsolád te magad vagy” – jött azonnal a válasz.
Mosolyogva csóváltam a fejem.
Még fáradtan is tudott romantikus lenni.
Elalvás előtt az üres ágyban hirtelen eszembe jutottak a cigányasszony szavai.
„Nézd meg a férjed szekrényének felső polcát.”
Ugyan már.
Mi lehet ott?
Régi pulóverek, amiket nem hord, dobozok kábelekkel és töltőkkel.
Anton sosem dobott ki semmilyen technikai holmit.
De miért beszélt olyan magabiztosan az igazságról és a szép hazugságról?
És az a tekintet…
Mintha tényleg tudott volna valamit.
Bár…
—
A kulcs csörrenésére ébredtem a zárban.
Anton még később jött, mint ígérte.
Már fél egy is elmúlt éjjel.
Úgy tettem, mintha aludnék, hallgattam, ahogy halkan levetkőzik a cipőjéből az előszobában, és igyekszik nem zajt csapni.
Aztán benézett a hálóba, odalépett, és gyengéden homlokon csókolt.
— Aludj, napsugaram, – suttogta.
— Holnap beszélünk.
A párnába mosolyogtam.
Ezért szerettem: még félholtan a fáradtságtól is tudott gondoskodó lenni.
Reggel tényleg reggelit készített.
Túrós palacsinta, frissen facsart narancslé és kávé… pont úgy, ahogy szeretem, nem túl erősen.
A konyhában ültem a cicás pizsamámban, és néztem, ahogy ő sürög-forog a tűzhelynél, csak alsónadrágban, kócosan és viccesen.
— Bocsáss meg a tegnap estért, – mondta, miközben elém tette a tányért.
— Ez a projekt egyszerűen felzabálja az agyam.
De mindjárt prezentáció, és utána minden rendeződik.
— Semmi baj, – feleltem, és tejfölt kentem a palacsintára.
— Cserébe megsütöttem a tortát.
Megkóstolod?
A szeme úgy felcsillant, mint egy gyereké.
Vágtunk egy-egy szeletet, Anton pedig teátrálisan felnyögött az élvezettől.
— Lena, te varázslónő vagy.
Ez még a nagyiénál is jobb, esküszöm.
Most tényleg a világ legboldogabb kisfiújának érzem magam.
Mmm.
— Hízelgő, – nevettem.
De a könnyedség mögé megint bekúszott az ismerős nehézség.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
