Az adrenalin, ami egy órán át vitte, lassan visszahúzódott.
De nem engedte magát összeroppanni.
Most nem.
Majd később.
Megszólalt a kaputelefon.
Natalja ránézett a készülékre.
Nem vette fel.
Tudta, hogy kulcsa van.
Kattanás a zárban.
Az ajtó kitárult.
— Natasa, miért nem veszed fel a kaputelefont? — Gennagyij hangja vidám volt, elégedett magával.
Belépett, beengedve a hideg lépcsőház szagát és… egy gyenge, alig érezhető női parfümillatot.
Édes volt.
Gejl.
Nem az övé.
A kezében egy szép dobozt tartott, szalaggal átkötve.
— Vettem tortát is!
„Madártej”, ahogy szereted.
Fáradt vagyok, borzasztóan.
Apámnál a csövek teljesen elrohadtak, pepecselni kellett…
Elakadt.
A mosoly lassan lecsúszott az arcáról.
Meglátta a zsákokat.
Két hatalmas fekete zsákot, amelyek elzárták az utat a lakásba.
Gennagyij mozdulatlanná dermedt, még az ajtót sem csukta be maga mögött.
A huzat a lábánál húzott, de ő észre sem vette.
A zsákokról Nataljára nézett, aki a konyha ajtajában állt, karját a mellkasán összefonta.
Otthoni ruhában volt, abban a kényelmesben, de úgy nézett rá, mintha most látná először.
Vagy mintha csak egy futár lenne, aki eltévesztette a címet.
— Nat, mi van veled?
Takarítasz? — megremegett a hangja, eltűnt belőle az az önbizalom, amivel egy perce még a csövekről hazudott.
— Mik ezek a zsákok?
Elindult előre, mintha át akarna lépni a fekete fólián.
— Maradj ott, — mondta halkan Natalja.
Nem parancsolt.
Csak kijelölt egy tényt.
Egy határt.
Egy óra alatt összecsomagolta a férje holmiját, amíg az „a rokonoknak segített”.
Gennagyij megállt, még mindig kinyújtott kézzel tartotta a tortát, mint valami nevetséges pajzsot.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
