Az anyósom segítsége abból állt, hogy néha játszott Aljosával, ha jó kedve volt.
Viszont a kontroll az életem felett teljes lett.
Mit főzök, hogyan takarítok, mibe öltöztetem a fiamat, mennyit költök élelmiszerre, mikor fekszem le.
Szergej legyintett: „Anya már idős, megszokta, hogy parancsol, ne foglalkozz vele.”
Én meg nem foglalkoztam.
Húztam-nyúztam.
Próbáltam kényelmes lenni.
Hallgattam, amikor a megjegyzései élve vágtak belém.
Mosolyogtam.
Ez volt a „mindent értettem, de bírtam” üzemmód.
Értettem, hogy mi itt vendégek vagyunk.
Hogy ez az ő terepe.
Hogy tűrni kell, amíg kifizetjük a hitelt és elköltözünk.
De a „zabál és alszik” mindent áthúzott.
Ez már nem háztartási megjegyzés volt.
Ez nyilvános ítélet volt rólam, mint emberről.
Mint anyáról.
Mint a fia feleségéről.
Távmunkában dolgozom könyvelőként, a munkanapom reggel hatkor kezdődik, amikor Aljosa még alszik, és jóval éjfél után ér véget, amikor a házimunka után befejezem a beszámolókat.
„Zabál.”
Reggelizni nyolckor szoktam, amikor Aljosa már rajzfilmet követel, és legtöbbször csak egy szendvics, futtában.
Ebédelni kettőkor, gyorsan, amíg alszik.
Vacsorázni akkor, amikor mindenki már evett.
„Alszik.”
Éjjel egykor fekszem, és fél hatkor kelek.
Minden nap.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
