A hang ismerős volt, de valahogy megrepedt.
Megfordultam.
Pavel.
A szomszéd kasszánál állt.
A kezében egy zacskó olcsó kefir és egy vekni.
Nagyon leépült.
Kopaszodott, a szeme alatt karikák, a kabátja kopott, nyilván nem is a mérete.
— Szia — mondtam egyszerűen.
Ő engem nézett, az új frizurámat, a drága kabátomat, a fiamat.
— A tiéd? — bökött a gyerek felé.
— Az enyém.
— És a férjed… van?
— Van, Pasa.
— Most parkolja le a kocsit.
Pavel görcsösen nyelt egyet.
— Én meg… anyának hozok kaját.
— Teljesen lerobbant.
— Alig jár.
— A természete, tudod… nehéz.
— Egyetlen gondozó sem bírja.
— Muszáj nekem.
Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonja.
Hangosan, követelően.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
