Aztán rám.
— Ez meg mi?
— A cuccaid, Pasa.
— Te… kiraksz engem? — felnevetett idegesen, visítósan.
— A mi otthonunkból?
— Én… én rendőrt hívok!
— Ide vagyok bejelentve!
— Nem bejelentve, hanem ideiglenesen regisztrálva — javítottam ki.
— A határidő egy hete lejárt.
— Elfelejtetted meghosszabbítani, én meg nem szóltam.
— A lakás pedig, Pasa, az enyém.
— Három évvel azelőtt vettem, hogy elég buta voltam hozzámenni.
Elsápadt.
Emlékezett.
Mindig igyekezett nem emlékezni erre a tényre, inkább „a mi fészkünknek” nevezte a lakást.
— Olja, várj… — a hangja azonnal megváltozott.
Eltűnt a düh, megjelent a félelem.
— Na, mi van veled?
— Túllőttünk a célon.
— Anya öreg, tudod, milyen a természete.
— Csak nem dobod ki a férjedet estére?
— Hova menjek?
— Oda, ahol finoman etetnek — kinyitottam a bejárati ajtót.
— Anyádhoz.
— Olja!
— Ki.
Kitoltam a táskát a lépcsőházba.
Pavel hátrálva kilépett utána.
A szemében gyermeki sértettség volt, értetlenség: hogy lehet ez, őt, a „kedvencet”, ajtón kívülre tenni?
— A kulcsokat — nyújtottam a kezem.
Kapkodva a zsebébe nyúlt, és a tenyerembe tette a kulcscsomót.
— Meg fogod bánni — sziszegte, amikor felfogta, hogy mindjárt bezáródik az ajtó.
— Kinek kellesz majd, elváltan?
— Még visszakúszol.
— Aki nem dolgozik a kapcsolaton, Pasa, az nem él a családban.
— Ez az én szabályom.
Becsaptam az ajtót.
A zár kattanása nagyon hangos volt.
Ez volt a történetünk végső pontja.
A hátamat az ajtónak vetettem, leültem a földre, és aznap először sírni kezdtem.
Nem a fájdalomtól.
A megkönnyebbüléstől.
Eltelt négy év.
A gyerekbolt pénztáránál álltam sorban, a kezemben egy építőkészlet dobozával.
A kétéves fiam a bevásárlókocsiban ült, komolyan tanulmányozva egy plüssmackót.
— Olja?
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
