Egy beszélgetés, amire nem számítottam
Két órán át beszélgettünk. Kiabálás nélkül. Két felnőtt emberként, akik végre őszinték.
Elmesélte, hogyan szólította meg az edző a teremben. Hogyan hívta el kávézni. Hogyan mondott először nemet, mert férjnél van. Hogyan csúszott mégis bele.
– Úgy nézett rám, mintha szép lennék – mondta. – Mint egy nőre, nem mint egy nagymamára. Érted?
Értettem. Mert én már régen nem így néztem rá.
– És te? – kérdezte. – Haragszol?
Gondolkodtam.
– Inkább szomorú vagyok. Hogy idáig jutottunk.
– Úgy érted?
– Hogy könnyebb volt máshoz menni, mint egymással beszélni.
Bólintott.
– Mi lesz most? – kérdezte.
– El akarsz menni hozzá?
– Nem. Ő nem az életem. Inkább egy fellélegzés.
– És én?
Hosszan nézett.
– Te a múltam és a biztonságom vagy. Húsz év, gyerekek, közös élet. Nyugalmat adsz. Csak közben eltűnt az izgalom.
Ez fájt. Ezek a szavak.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
