Kivéve őt magát.
Fáradt volt.
Igazán.
Nem csak úgy „fáradt” a jelentés után, nem „fáradt” a dugótól, hanem úgy, ahogy az emberek fáradnak, amikor megértik: az orruknál fogva vezették őket, átverték, hitegették — és közben még mosolyogtak is rá.
Este, munkából hazafelé letért a szokott útról.
Csak ment az utcán, abban bízva, hogy a lába elviszi valahova, ahol legalább egy percre nem Maxim felesége kell lennie.
És akkor — egy kávézó.
Semmi különös, egy átlagos hely műanyag székekkel és tejeskávé-szaggal.
Elment volna mellette, de megtorpant, mintha üvegfalnak ütközött volna.
Maxim.
Az ablaknál ült.
Egy nővel.
Nem az anyjával.
Nem a nővérével.
Egy olyannal, akinek túl tökéletes volt a szája formája, és túl csilingelő a nevetése.
Valamit mesélt, élénken gesztikulált.
A nő bólintott, a szívószálat piszkálta a pohárban, aztán hirtelen elmosolyodott, és játékosan a vállának bökött.
És akkor Jelena meghallotta.
Nem mindent — csak egy darabkát.
De néha egyetlen mondat is elég, hogy fellángoljon az agy.
— Ne aggódj.
— Amint aláírja a meghatalmazást, beadom a válópert.
— Már szinte a zsebben van minden.
Nem emlékezett rá, hogyan ért haza.
Nem emlékezett rá, hogyan vette le a cipőjét.
Csak a tükör előtt állt, és a tükörképét nézte.
— A zsebben… — suttogta.
— Miféle zsebben tartasz te engem, te szemét?..
Maxim később jött, mosolyogva, mintha mi sem történt volna.
Egy kis csomagot nyújtott át neki.
— Vettem neked szappant abból a boltból, amit szeretsz.
— Levendulásat.
— Emlékszel?
— Mondtad, hogy megnyugtat.
Jelena úgy vette át a csomagot, mintha kígyó lenne benne.
— Aha, emlékszem.
— Te meg emlékszel, mit mondtál reggel?
— Hogy aggódtál?
— Hogy anyád pénzt kért?
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
