A szíve gyorsabban vert.
Jelizaveta ránézett — az ismerős arcra, ami felnőtté vált, a szemekre, amelyekben több volt, mint baráti együttérzés.
Léphetett volna előre.
Engedhette volna, hogy ez a pillanat megtörténjen.
De ahelyett hátralépett.
— Gleb, nem tudom.
Bocsáss meg.
A férfi bólintott, elengedte a kezét.
— Értem.
Csak tudd, hogy ha segítség kell…
Itt vagyok.
Mindig.
Csendben mentek vissza Regína házához.
Búcsúzáskor Gleb megölelte — barátian, melegen — és eltűnt az éjszakában.
Jelizaveta felment a lakásba, ahol Regína már aludt, szétterülve a hatalmas ágyon.
Jelizaveta a kanapéra feküdt, betakarózott egy pléddel, és sokáig a plafont bámulta.
A telefon mellette feküdt, kikapcsolva.
Nem akarta tudni, hány nem fogadott hívása van Viktortól.
Nem akarta hallani a hangját, a vádjait, a fenyegetéseit.
Reggel Regína kikísérte az állomásra.
— Liza, ígérd meg, hogy nem tűnsz el — mondta a peronon.
— Legalább hetente egyszer beszéljünk.
Jó?
— Jó — ölelte meg Jelizaveta.
— Köszönöm.
Mindenért.
A vonaton bekapcsolta a telefont.
Negyvenhárom nem fogadott hívás.
Húsz üzenet.
Megnyitotta Viktor beszélgetését.
Az első üzenetek dühösek voltak: „Ezt meg fogod bánni”, „Anyám miattad esett ágynak”, „Tönkretetted a családunkat”.
Aztán jöttek a könyörgők: „Liza, gyere vissza, megbeszéljük”, „Nem akartam ilyen durva lenni”, „Beszéljünk normálisan”.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
