Holnap jönnek fotózni.
Add a kulcsokat.
Nina elmosolyodott.
Furcsa, de nem félt.
Megvetést érzett.
Mintha a házasságuk homlokzatáról lepattant volna a vakolat, és előbukkant volna a rothadt tégla.
— És ha nem adom?
Megütsz?
Vagy te töröd fel az ajtót?
— Ne hozz ki a sodromból, Nina.
Tudod, lobbanékony vagyok.
Család vagyunk, osztoznunk kell.
Ha nem adod el, nem lesz életed.
Anyám kicsinál, és én még ráteszek.
Nekem nem kell kapzsi feleség.
Lent a belső udvar-kút szakadékába köpött.
— Estére legyenek az iratok az asztalon.
Marat lemászott, az állvány megint rázkódott.
Nina a keze munkáját nézte: egy finom gipsz akantuszlevelet.
Szilárd volt, megbízható.
Nem úgy, mint a férje.
Benne nem hisztéria forrt, hanem hideg, számító düh.
Egy restaurátor dühe, aki látja, hogy a tárgy menthetetlen.
Ezt már nem javítani kell.
Ezt le kell bontani.
3. rész. Valeriána és dohszag
Galina Petrovna lakása sült krumpli, öreg cipő és korvalol szagával fogadta Ninát.
Az előszobában dobozok szorongtak, mintha már költözésre vagy esküvőre készülődnének.
Nina maga ment.
Telefon nélkül.
Látnia kellett a „menyasszonyt” és Vitját is.
A régi szovjet bútorokkal telezsúfolt szobában mindenki ott ült.
Viktor puffadt arccal ült a fotelben, kinyújtott beteg lábbal.
Mellette, a karfán, Larisa kuporgott — harmincöt körüli nő, élénkre rúzsozott szájjal.
Galina Petrovna valami blokkokat válogatott az asztalon.
— Ó, megjött a jótevő, — vetette oda mérgezően Viktor köszönés helyett.
— Na, mikor lesz pénz?
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
