— Nem nagy dolog, megnéztem már. — tette hozzá Tolik, sört kortyolva.
— Ki tudom fizetni.
Mondjátok meg, mi kell, beugrom, megveszem, hozatok.
— Ne pörögj, — legyintett Denis.
— Megoldjuk.
Ülj inkább, egyél velünk.
Lera megfordult, és bement a házba.
A konyhában mosatlanhegy, üres üvegek, morzsa.
Zsanna gyorsan berendezkedett.
A negyedik napon Lera nem találta a rúzsát.
— Ja, azt én vittem, — Zsanna nem is jött zavarba.
— Állásinterjúra kellett, az enyém elfogyott.
Azt hittem, nem bánod.
— És megkérdezni?
— Jaj, dolgoztál.
Majd veszek, visszaadom.
Másnap reggel eltűnt a sminklemosó.
— Az enyém elfogyott, boltba meg nem értem el. — magyarázta Zsanna.
Lera szó nélkül kivett a szekrényből egy tartalék flakont.
Este észrevette, hogy a hálóban a komódból a ruháit átrakták egy dobozba, a polcokra pedig Kirjusa nadrágjai és pólói kerültek.
— Kicsit átrendeztük, hogy kényelmesebb legyen, — mondta Zsanna.
— A gyereknek is kell valahová pakolni.
A munkahelyén Marina rögtön észrevette, hogy valami nincs rendben.
— Mi van veled? Nincs szín az arcodon.
— Képzeld, Denis idehozta a rokonságát.
A bátyja a feleségével meg a gyerekkel, faluról jöttek, a városban akarnak elindulni.
— Pont a te házadba? — Marina elkerekítette a szemét.
— Igen.
Azt mondja, csak átmenetileg, megjavítják a tetőt.
— Aha, ismerem ezt az „átmenetit”. — Marina kortyolt a kávéból, és megrázta a fejét.
— Amikor mi lakást vettünk, a férjem is ezt csinálta: hol egy haver jött „egy hétre”, hol a húga a gyerekekkel.
Fél évig tűrtem, mert „rokon”, meg kellemetlen.
Aztán azt mondtam: még egyszer — és szó szerint a küszöbről teszem ki, mindegy ki az.
A férjem morgott, de megértette.
Lera bólintott, de hallgatott.
Úgy tűnt, neki is ez jön.
Azt hitte, ennél rosszabb már nem lehet.
Tévedett.
Másnap Denis reggel elment valahová, délután pedig az anyjával tért vissza.
Lera kilépett a lépcsőre, és meglátott egy alacsony nőt bézs kabátban, nagy táskával.
— Jaj, hát te ilyen vagy. — csapta össze a kezét a nő.
— Szépség.
Denis annyit mesélt rólad, én meg csak vártam, mikor találkozunk.
Tamara Ivanovna vagyok, de szólíts csak Tamarának.
— Lera. — kezet fogott vele.
— Orvoshoz volt időpontom, gondoltam, beugrom, megnézem a fiamat, meg téged is, hogy megismerjelek.
És itt van Tolik meg Zsannocska is, meg Kirjusenká is.
Hát itt az egész család együtt.
Úgy ment be a házba, mintha otthon lenne, sóhajtozva, milyen otthonos, milyen ügyes Lera.
„Csak egy teára” maradt.
A tea estig tartott, aztán Denis azt mondta: éjszaka már ne menjen, itt alszik, holnap elviszi.
Lera behúzta Denist a hálóba.
— Denis, mégis hová hozod ide őket mind?
A ház nem gumiból van.
— Ugyan már, miért reagálsz így. — Denis vállat vont.
— Kicsit összébb húzódunk, ez az én családom.
Te magad mondtad, hogy ismerkednél anyámmal, hát tessék, megismerkedtél.
— Én ezt nem így képzeltem.
— Hát hogyan?
Anya jött, örül neked.
Mi a baj?
Lera mondani akarta, hogy a baj az, hogy minden.
De hallgatott.
A „holnapból” holnapután lett.
Tamara Ivanovna pillanatok alatt belakta a házat.
Mindenkinek főzött, a konyhában úgy mozgott, mintha a sajátja lenne.
— Pirogok — a fiúk szeretik, mármint az enyéim: Deniskát meg Tolikot, meg Kirjusenkát. — mondogatta, miközben nyújtotta a tésztát.
Este öten ültek az asztalnál: Tamara Ivanovna, Denis, Tolik, Zsanna, Kirjusa.
Valami közös berjozovkai ismerősökről beszéltek, a testvérek gyerekkori sztorijait mesélték, nevettek.
Lera meg ott ült mellettük, és vendégnek érezte magát a saját házában.
Hétvégén Denis belenyúlt a vitrinbe.
— Ó, micsoda készlet. — elővette az aranyszegélyes porceláncsészéket.
— Igyunk már rendesen teát, ne bögrékből, mint a pályaudvaron.
— Ne. — Lera odalépett.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
