Ez az én házam, és nem fogok összezsúfolódni miattad vagy a rokonaid miatt. — nem bírta tovább Lera.

Lera a füléhez szorította a telefont, miközben a vonat ablakán át kifelé nézett.

Az üveg mögött külvárosi települések villantak fel, ismerős állomásnevek.

— Na, milyen volt a képzés? — anya hangja élénk volt, benne a szokásos kíváncsisággal.

— Rendben.

Új árukihelyezési sztenderdek, panaszkezelés, személyzeti motiváció.

Három nap előadás, két nap gyakorlat.

— És a ház? Már berendezkedtél?

Lera elmosolyodott.

— Igen, anya.

Denisszel már beköltöztünk, együtt élünk.

— Mi? — anya hangjában felcsillant a lelkesedés.

— Az a Denis, akiről meséltél?

— Igen.

Fél éve vagyunk együtt, mondtam.

Komoly a dolog.

— Lерачка, na végre.

Már aggódtam, hogy egyedül leszel abban a házban.

A nagyi háza jó, de egyedül ott szomorú.

Mikor mutatod be?

— Anya, majd később.

Most megérkezem, pihenek az út után.

— Jó, jó, nem zaklatlak.

De gyakrabban hívj, hallod?

— Hallom, anya.

Puszillak.

Lera elrakta a telefont a táskájába, és hátradőlt az ülésen.

Az öt nap tréning kifárasztotta, de jókedve volt: hétvége, a saját háza, Denis.

Elképzelte, ahogy este leülnek a verandán, kibontanak egy bort, csak beszélgetnek semmiségekről.

Talán vasárnap sütnek valami grillt is.

A pályaudvaron taxit fogott, és megkérte a sofőrt, hogy ugorjanak be a szupermarketbe.

Öt percre beszaladt: vett egy üveg vörösbort és egy meggyes tortát — Denis azt szereti.

A kasszánál felhívta Denist.

Hosszú kicsengés, aztán géphang: az előfizető nem elérhető.

Biztos alszik.

Műszak után mindig kidől.

Lera visszaült a taxiba a csomagokkal, és bemondta a címet.

Csendes környék volt, a város szélén, családi házas övezet.

A nagyi házát egy éve örökölte, de csak tavasszal költözött be, miután megcsinálta a minimális felújítást.

Régi, de masszív — a nagyapa még a hetvenes években építette.

A telek hatszáz négyzetméter, almafák, cseresznye, gyep, amit májusban vetett be.

A taxi megállt a kapunál, Lera kifizette, kiszállt a bőrönddel és a szatyrokkal.

És megdermedt.

Pont a gyepen állt egy régi bézs „hetes” tompa fényszórókkal és repedt lökhárítóval.

A kerekek benyomták a földet, a fű lelapult.

A ház felől füst szállt.

Parázs és sült hús szaga terjengett.

Valahol egy gyerek kiabált — nem sírt, hanem élesen és vidáman üvöltött, ahogy a felügyelet nélkül rohangáló gyerekek szoktak.

Lera bement az udvarra, egyik kezével a bőröndöt húzta, a másikban a tortát és a bort tartotta.

És megállt.

A lépcsőn egy ismeretlen, harminc körüli nő ült melegítőnadrágban és pólóban, a telefonját nyomkodta.

Mellette bögre és egy hamutartó csikkekkel.

A grillnél egy nagy darab férfi ügyködött terepszínű rövidnadrágban, kolbászokat forgatott.

Az almafák között pedig egy hatéves forma fiú rohangált focilabdával.

— Ó, Lerácska, megjöttél, drága. — Denis bukkant elő a ház sarka mögül, sörösüveggel a kezében.

Odajött, puszit nyomott Lera arcára.

— Na, hogy vagy? Hogy ment az út? Elfáradtál, mi?

— Semmi, öt napig hajtottak minket ezekkel a tréningekkel…

— Na, akkor most pihensz.

Gyere, ismerkedj.

Ő itt Tolik, a bátyám, a családjával.

Berjozovkából jöttek.

Lera a tortával a kezében állt, és érezte, ahogy belül valami összezárul.

— Hogyhogy jöttek?

Denis letette a sört a korlátra, közelebb lépett.

— Hát… eladták a házukat, úgy döntöttek, beköltöznek a városba.

Kirjusát iskolába kell íratni, szeptemberben már első osztály.

Tolik építő, munkát keres.

Arra gondoltam, lakjanak addig nálunk, amíg elintézik a dolgaikat.

— Nálunk?

Denis úgy mosolygott, mintha ajándékot adott volna.

— Igen.

Figyelj, segít a tetővel is, ott javítani kell, tudod.

Ablakokat is cserél, arany keze van, isteni szakember.

Zsanka meg tapétázik, nagyon ügyes.

Miért fizessünk idegennek, ha a mieink meg tudják csinálni?

Egy hétig maradnak, amíg körbenéznek, és mindenkinek jó.

A nő a lépcsőn felnézett a telefonból.

— Szia.

Zsanna vagyok.

— Lera. — válaszolta automatikusan.

Tolik a grilltől intett.

— Szevasz.

Mindjárt kész a kolbász, aztán rendesen leülünk.

A kisfiú odaszaladt, lihegve, a labdát a hóna alá szorítva.

— Apa, éhes vagyok.

— Várj, Kirjusa, mindjárt.

Lera Denist nézte.

— Denis, — lehalkította a hangját, — legalább szólhattál volna.

— Csak tegnap értek ide, azt hittem, ma később jössz.

Akartalak várni, elmagyarázni rendesen.

— Rendes?

Ránézett a letaposott fűre, az idegen autóra, a csikkekre a hamutartóban a saját lépcsőjén.

Aztán a tortára és a borra a kezében.

Romantikus este, persze.

— Jó, — mondta halkan.

— Majd beszélünk.

Bement a házba.

Az előszobában idegen táskák álltak, gyerekcipők hevertek a folyosó közepén.

A konyhában hegyekben állt a mosatlan, üres sörösüvegek voltak az asztalon, morzsa a padlón.

A nappaliban a kanapéján gyűrött ágynemű és valaki pulóvere feküdt.

Lera letette a bőröndöt az ajtó mellé, a tortát az asztalra, a bort mellé.

A hálóba ment — ott tiszta volt, de a széken idegen kabát lógott, az éjjeliszekrényen pedig egy női neszesszer.

Visszament a konyhába, leült a székre, és kibámult az ablakon.

Odakint Denis a bátyjával beszélgetett, mindketten nevettek.

A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *