Nem fejezte be.
A szünet törékeny volt, szinte szent. Mintha túl sebezhető lett volna kimondani a folytatást. Egy pillanattal később hátralépett, és finoman becsukta maga mögött az ajtót.
Kinyitottam a szemem, és a plafont néztem.
A befejezetlen mondat ott visszhangzott bennem. Nem tudtam, mire gondolt. Bárcsak ne veszekedtünk volna? Bárcsak tudnánk úgy beszélni, hogy ne bántsuk egymást? Bárcsak visszavonhatná, amit mondott, vagy amit nem mondott ki?
A bizonytalanság velem maradt, mégis volt benne valami meleg. Mert visszajött. Megállt egy pillanatra. Megnézte, jól vagyok-e. A feszültség közepén is hagyott maga után valami gyengédet.
Néha a ki nem mondott dolgok hordozzák a legtöbb igazságot.
Reggel egymással szemben ültünk a konyhaasztalnál. A kávésbögrékből felszállt a gőz. Nem estünk neki azonnal a bocsánatkéréseknek vagy a magyarázkodásnak. Inkább hétköznapi dolgokról beszéltünk, időjárásról, teendőkről, arról, milyen lesz a nap. Csak felszínesnek tűnt, mégis számított. Olyan volt, mint pár apró öltés, ami újra összefog valamit.
Aztán rám nézett, és kimondta: „Bárcsak tudnánk úgy beszélni, hogy ne bántsuk egymást.”
Elmosolyodtam.
Ez volt a mondat vége, amit az éjszaka már hallottam, csak akkor még félbemaradt.
Aznap reggel nem oldottunk meg mindent. A vita sem tűnt el egyetlen beszélgetéstől. De döntöttünk. Folytatjuk, próbáljuk jobban. Figyelmesebben hallgatunk, óvatosabban választunk szavakat, és emlékeztetjük magunkat arra, hogy a szeretet nem a konfliktus hiánya.
A szeretet az, amikor akkor is a megértés felé nyúlunk, amikor nehéz.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
