A vita úgy indult, ahogy a legtöbb, valami aprósággal, ami akkor még jelentéktelennek tűnt.
Ahogy telt az este, egy csípős megjegyzést követte a másik. Aztán egyszer csak azt éreztem, mintha megtelt volna a levegő kimondott szavakkal, amiket nem így akartunk mondani, mégis kicsúsztak. És olyanokkal is, amiket már nem lehet visszaszívni.
Mire ránk borult az éj, mindketten tudtuk, hogy kell egy kis távolság. Nem büntetésből, inkább szünetként. Abban maradtunk, hogy külön szobában alszunk, hátha a csend és az idő lejjebb viszi a feszültséget.
A vendégszobában feküdtem sötétben, és csak bámultam a semmit. Nem jött álom a szememre. Újra meg újra lejátszottam a veszekedést, a felemelt hangokat, a tekinteteket, amik többet mondtak minden mondatnál. Próbáltam nyugtatni magam, levegőt venni, elengedni. A csend mégis csak erősítette a gondolataimat.
Később egyszer megnyikordult az ajtó.
Nem mozdultam.
Ő volt az. Halkan lépett be, óvatosan, mintha aludnék. Hallottam, ahogy a komódnál matat, aztán megáll. Csukva tartottam a szemem. Nem tudtam, akarom-e, hogy rájöjjön, ébren vagyok.
A matrac kicsit besüppedt, ahogy közelebb hajolt.
Már a jelenlétét is éreztem, mielőtt megszólalt volna.
Egészen közel, szinte a fülemhez suttogta: „Bárcsak…”
Aztán elhallgatott.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
