Bocsáss meg nekünk.
Vera óvatosan kihúzta a kezét az anyja tenyeréből.
— Nem a négyzetméterekről van szó, anya.
A vagyonotokat akár egy állatmenhelyre is hagyhatjátok, ez a ti jogotok.
— Mindent megértettünk, kislányom.
Tényleg megértettük.
— Örülök — Vera egyenesen a szemébe nézett, a hangja nyugodt és határozott volt.
— Most segítettem, mert nem hagyhattam apát ilyen helyzetben.
Ti a szüleim vagytok.
De visszaút a régihez nincs.
Nem leszek többé a tartalék pénztárcátok és Kristina kisvállalkozásának szponzora.
Készen állok ünnepekkor jönni, készen állok beszélgetni.
De a mindennapi gondjaitokat és az adósságaitokat mostantól ti oldjátok meg.
Vagy osszátok meg Kristinával.
Fele-fele arányban.
Kristina összerezzent, és a fal felé fordult.
Nagyezsda Iljinyicsna görcsösen bólogatott, könnyeit nyelve.
Nem vitatkozott, és nem próbált a sajnálatra játszani.
Végre megértette.
Vera kilépett az épületből a metsző hidegbe.
Az ég tiszta volt, hideg és élesen kék.
Ránézett az órájára, és arra gondolt, hogy ma végre még odaér az uszodába, hétvégén pedig egyszerűen pihenni fog, anélkül hogy mások ügyeit szervezné.
Mostantól az élete új szabályok szerint fog működni.
