Mindent hallottam.
A sampont, a gombot, Lenocskát is.
— Ez nem az, aminek gondolod! — visította az anyós, érezve, hogy kicsúszik alóla a talaj.
— Csak… vicceltem!
Ljudával forgatókönyvet beszéltünk meg!
Az amatőr színjátszáshoz!
— Forgatókönyvet? — kérdezte Okszana, letéve a szatyrokat.
— Nos, az előadás fináléja meglepő lesz.
— Anya — nézett az órájára Szergej.
— Tíz perced van összepakolni.
— Micsoda?! — kerekedett el Viktória Nyikiticsna szeme.
— Kidobsz engem?
A saját anyádat?
Miatt… miatta…
— Miatta boldog vagyok — vágta rá Szergej.
— Te pedig megpróbáltad tönkretenni a családomat.
Nem kidoblak.
Hazaviszlek.
Ljublinóba.
Ott a helyed, ha itt ennyire rossz neked a „kolhozistával”.
— Sehova sem megyek!
Felszökött a vérnyomásom!
Most meghalok! — kezdett az anyós lecsúszni a székre.
— Jaj, ne kelljen már, Viktória Nyikiticsna — lépett oda Okszana, és finoman, de határozottan karon fogta, nem hagyva elesni.
— Ne alázza meg magát.
Hiszen ön arisztokrata.
Szépen kell meghalni, selymekben és legyezővel, nem pedig elnyűtt papucsban a konyha közepén, amit annyira gyűlöl.
Most úgy néz ki, mint egy leégett színház színésznője, akit rohadt paradicsommal dobáltak meg.
Az anyós fuldoklott a dühtől, az áldozat álarca azonnal lehullott.
— Legyetek átkozottak! — sziszegte, kiegyenesedve.
— A lábam be nem teszem ide többé!
— Annál jobb — bólintott Szergej.
— Az útleveledet ne felejtsd.
Az út Ljublinóig síri csendben telt.
Viktória Nyikiticsna a hátsó ülésen ült, a táskáját szorongatva, és az ablakon bámult kifelé.
Még mindig nem hitte el, hogy a terve, olyan zseniális és átgondolt, egy pillanat alatt összeomlott.
Szergej megállt az öreg panelház bejáratánál.
— A kulcsok nálad vannak — mondta, hátra sem nézve.
— Élelmiszert rendelek neked házhoz.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
