Ronggyal, vízzel, talán valami szerrel.
Csak le kell ülni és megcsinálni.
Ez is munka.
A legutolsó szót külön megnyomtam.
A folyosó két végén néztük egymást.
A szemében először düh volt, aztán pánik, aztán tanácstalanság.
Megértette.
Mindent megértett.
Megértette, hogy ez nem hiszti, nem összeomlás.
Ez válasz.
Hideg, kiszámított, kézzelfogható.
Pont, mint a tegnapi szavai.
— Takarítsd el!
Azonnal!
A hangja már nem kiabált, remegett.
— El fogom, bólintottam.
— Persze.
De nem most.
Most dolgozom.
Nem lehetek egész nap csak zabálni és aludni, igaz?
Pénzt kell keresni.
A hitelre.
Hogy minél előbb el tudjunk költözni.
Te meg, ha akarod, elkezdheted a takarítást.
Vagy megvárhatod, míg felszabadulok.
Napközben, inkább estefelé.
Megfordultam, és visszaültem a géphez.
Gépelni kezdtem, bár a képernyőn csak egy hírfolyam volt nyitva.
Hallottam, ahogy még egy percig áll, aztán valamit motyogva visszacsoszog a szobába.
Az ajtó becsapódott.
A hajdinát estig nem takarítottam fel.
Nyugodtan dolgoztam.
Aztán elhoztam Aljosát az óvodából, megvacsoráztattam, játszottam vele.
Az anyósom nem jött ki a szobájából.
Szergej hazaért a munkából.
Meghallgatta a történetet az anyjától, aki könnyek között ment hozzá.
Aztán bejött hozzám a konyhába, komoran.
— Mi volt ez?
Anya sokkban van.
A kanapé bűzlik a gabonától!
Ránéztem.
Ugyanolyan nyugodtan, mint reggel az anyjára.
— És mi volt tegnap este, amikor vendégek előtt azt mondta, hogy én csak zabálok és alszom?
Te is sokkban voltál?
Vagy kínos volt, és inkább kimentél az erkélyre?
Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de nem talált szavakat.
Elkapta a tekintetét.
— Hát… ő idős… nem rosszindulatból…
— Rosszindulatból vagy sem — mindegy, vágtam közbe.
— A lényeg, hogy én ezt hallottam.
És válaszoltam.
Olyan nyelven, amit ő ért.
Ha akarod, mehetsz segíteni neki lemosni a trónját.
Én meg megyek takarítani, megígértem.
Felálltam, fogtam a vödröt, rongyokat, gumikesztyűt.
Bementem a szobába.
Tamara Ivanovna az ablaknál ült egy széken, elfordulva.
A kanapéban ott tátongott a borzalmas, ragacsos folt.
Szótlanul nekiláttam.
Nehéz volt, undorító, a hajdina beült a kárpit minden ráncába.
Két és fél órán át súroltam.
Térden, kefével.
Teljes csendben.
Amikor befejeztem és kivittem a koszos vizes vödröt, a kanapé tiszta volt.
Nedves, de tiszta.
A folt és a szag eltűnt.
Azóta eltelt egy hét.
Tamara Ivanovna alig beszél velem.
De megjegyzéseket sem tesz.
Nem kommentálja az életemet.
Csak némán járkál a lakásban, kerül engem.
Mintha nem a menye lennék, hanem valami csendes, de kiszámíthatatlan természeti jelenség, például jégeső.
Tegnap este hallottam, ahogy telefonon beszél az egyik barátnőjével.
Halkan beszélt, de egy mondatot tisztán kivettem:
— …hát, kiderült, hogy vasból van a jelleme…
Nem enged…
Nem mondtam semmit.
Csak ültem a konyhában, teát ittam, és kinéztem az ablakon.
Hamarosan kifizetjük a jelzálogot.
Hamarosan elköltözünk.
Addig pedig itt csend van.
És ez a legfontosabb.
Már nem húzom.
Csak várok.
És éjjel alszom.
Mélyen.
Vége.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
