Csak ült és bámult.
A férfi kinyitotta Inga előtt egy fekete szedán ajtaját, amely Szergej taxija előtt állt.
Kiderült, Szergej összekeverte a bejáratokat, és az utasa valaki más volt.
De Inga észrevette a taxit.
A sárga logót, a sofőr ismerős profilját.
Egy pillanatra találkozott a tekintetük.
Inga szemében nem volt diadal.
Csak teljes, abszolút közöny.
Úgy nézett át rajta, mintha üres hely lenne, és beszállt a kocsiba a kísérőjével.
Szergej ököllel a kormányra csapott.
— Menj a francba! — ordította, ahogy a tehetetlen düh gombóca felkúszott a torkába.
Aztán valaki bekopogott a taxi hátsó ajtaján.
— Hé, főnök, a reptérre, elkésem! — kiáltotta egy kövér férfi bőröndökkel.
Szergej elfordult, az ingujjával letörölte a homlokáról az izzadságot, és megnyomta a „Fuvar indítása” gombot.
— Menjünk, — mordult.
Egy újabb utast vitt, és közben tudta, hogy az élete végtelen út lett a semmibe.
És ezért nem hibáztathatott mást, csak azt, akit a visszapillantó tükörben látott.
Inga szabad volt.
Ő pedig abban a börtönben maradt, amelyet saját kezűleg épített a pofátlanság és a kapzsiság tégláiból.
Vége.
