Gwen drámai módon szipogott.
— Istenem, megszállott vagy.
Mindig „az én házam, az én házam”.
Némelyeknek igazi gondjaik vannak, Katie.
— Igen, — tette hozzá anyám hidegen.
— Ez a mi házunk is.
Itt kell laknia a bátyádnak és a terhes feleségének — hacsak nem vagy túl önző, hogy engedd.
Ott álltam, körülvéve emberekkel, akik már nem családtagként néztek rám — csak akadályként — abban az otthonban, amit apa rám bízott.
— Rendben, — motyogtam, és bennem valami végleg a helyére kattant.
Felmentem az emeletre, bezártam az ajtómat, és felhívtam az egyetlen embert, akiről tudtam, hogy hinni fog nekem — Bob bácsit, apám testvérét.
A harmadik csörgésre felvette.
— Katie?
Mi a baj, kicsim?
Összeomlottam, zokogva elmondtam neki mindent.
— Ki akarnak rakni a saját házamból.
Ezt nem bírom tovább.
Ő káromkodott az orra alatt, aztán megállt.
— Emlékszel, amikor felajánlottam, hogy megveszem a házat?
Az ajánlat még áll.
Bárkire ráígérek.
Körbenéztem a hálószobámban — ugyanabban a szobában, ahol apa meséket olvasott nekem.
Emlékekbe kapaszkodtam, miközben a jelenem rothadt.
— Eladom, — suttogtam.
— De azt akarom, hogy mind eltűnjenek.
Mind.
— Rendben, — mondta Bob bácsi határozottan.
— Holnap reggel hívom az ügyvédem.
Másnapra a papírmunka döbbenetesen gyorsan haladt.
Amikor beléptem a nappaliba, ahol anyám, Tyler és Gwen tévét néztek, furcsán nyugodtnak éreztem magam.
— Mondanom kell valamit.
Tyler fel sem nézett igazán.
— Gyorsan mondd.
Kikapcsoltam a tévét.
— Hé! — tiltakozott Gwen.
— Eladtam a házat, — mondtam egyenletesen.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
