A férjem telefonja, ami az asztalon feküdt, vibrálni és ugrálni kezdett.
A kijelzőn ez állt: „NŐVÉR”.
Szása felvette.
— Igen, Ira? Megérkeztél?
Ira hangja még kihangosítás nélkül is hallatszott.
Nem hang volt, hanem láncfűrész-visítás.
— Ti teljesen megőrültetek?!
— Szása, láttad, mit adott nekem a feleséged?!
— Hazajövök, a gyerekek rohannak: „Anya, mit hoztál finomat?”, én meg kinyitom a zacskót a konyhában, kiborítom az asztalra…
— ÉS OTT SZEMÉT VAN!
— Héjak!
— Mocsok!
— Bűz az egész lakásban!
Szása elsápadt, és rám nézett.
Én nyugodtan ettem tovább a tortát.
— Anya? — kérdezte némán az ajkával.
Elvettem tőle a telefont.
— Ira, mi a gond? — kérdeztem ártatlan hangon.
— Hiszen te mondtad: „Csomagolj olyat, amit úgyis kidobnátok, amiből sok van.”
— Hát becsomagoltam.
— Szemétből volt sok.
— Épp ki kellett dobnom.
— Szó szerint teljesítettem a kérésedet.
— Te… te szemétláda! — fulladozott.
— Én kaját kértem!
— Normális kaját!
— Kacsát!
— Salátát!
— A normális étel, Ira, nekünk kell — mondtam higgadtan.
— Mi azt esszük.
— A vendégeknek az asztalnál kínálunk, nem heti fejadagot csomagolunk.
— Ha annyira kellett a kacsa, itt kellett volna enni, szájjal, nem táskával.
— Legközelebb, ha dobozokkal jössz, még a macskaalmot is beleszórom.
— Értetted?
A vonal megszakadt.
Szása némán bámult rám, csodálat és rémület keverékével.
— Anya, te aztán tudsz… kemény volt.
— Most fél évig nem fog hozzánk szólni.
— Hála az égnek, Szása! — nevettem fel.
— Legalább fél évig biztonságban lesz a hűtőnk.
Ira tényleg megsértődött, és három hónapig nem hívott.
De amikor megjelent az anyósom születésnapján, csendben ült, szerényen evett, és — csoda történt! — nem volt nála egyetlen doboz sem.
A lecke célba ért.
Én pedig azóta pontosan tudom: a pofátlanságot csak sokkterápiával lehet gyógyítani.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
