Egyen csak, nem sajnáltam, ezért főztünk.
Aztán eljött a szünet a desszert előtt.
A vendégek kimentek az erkélyre friss levegőt szívni, valaki segített elpakolni a koszos tányérokat.
A szobában csak én, a férjem és Ira maradtunk.
A sógornőm hirtelen sürögni-forogni kezdett.
Beletúrt az óriási, feneketlen táskájába, amitől soha nem vált meg, és nagy csörömpöléssel kirakott a hófehér ünnepi abroszra… műanyag dobozokat.
Egyet, kettőt, hármat… ötöt.
Különböző méretűek és formájúak voltak, láthatóan használtak, kopott fedőkkel.
Megdermedtem egy tányérkupaccal a kezemben.
— Ira, ez mi? Hoztál valamit? — kérdeztem reménykedve, bár sejtettem, hogy aligha meglepetés.
— Aha, persze! — horkant fel, miközben felnyitotta a fedeleket.
— Ezeket kajának hoztam.
— Ancsikám, na, amíg a vendégek nem jönnek vissza és a tortát nem vágjátok fel, pakolj bele.
— Hogyhogy pakoljak? — nem értettem.
— Mit pakoljak bele?
— Hát kaját! — intett széles mozdulattal az asztal felé.
— Nézd meg, mennyi minden maradt!
— A kacsa majdnem egész, a saláták féltálakkal, a hidegtál szárad.
— Ti ezt ketten Szásával úgysem eszitek meg!
— Megromlik, megposhad.
— Nekem meg családom van, nőnek a gyerekek, a férjem éhesen jön haza a munkából.
Felkapott egy villát, és a zsülien felé nyúlt.
— Ide tegyél húst, ebbe a nagyba oliviert, jó sokat, ezt szeretik nálunk.
— A vörös halat is add ide, minek feküdjön?
— Meg a sajtot.
— A tortát meg majd később, fóliába csomagolok pár szeletet, legyen.
— „Csomagolj nekem kaját elvitelre, úgyis túl sok van” — jelentette ki ellentmondást nem tűrően, közelebb tolva a dobozokat, mintha én egy kifőzde eladója lennék, ő meg VIP-vásárló.
— Na, Anya, mozogj, mindjárt jönnek az emberek, kellemetlen lesz itt csörömpölni.
A férjemre néztem.
Szása rákvörös volt.
— Ira, mi van veled? — motyogta.
— Még be sem fejeztük az estét.
— Lesznek még, akik esznek.
— Ez azért… illetlen.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
