Alina szülei nem tudtak eljönni — az édesapja műtét után kórházban feküdt, az édesanyja pedig nem akarta egyedül hagyni.
Dima anyja, Valentina Petrovna viszont mindent beleadott: megterített, meghívta a rokonokat, még fotóst is fogadott.
— Semmi baj, drágám — simogatta meg Valentina Petrovna Alina kezét az asztalnál —, a te szüleid még megismerkednek a mi családunkkal.
A lényeg, hogy most már férj és feleség vagytok.
Alina bólintott és mosolygott, de legbelül enyhe szomorúságot érzett.
Annyira szerette volna, hogy anya és apa ott legyen ezen a legfontosabb napon.
A közös élet első hónapjai szinte észrevétlenül elszálltak.
A fiatalok Dima szobájába költöztek Valentina Petrovna háromszobás lakásában.
A szoba kicsi volt, de otthonos — Dima még egyetemistaként rendezte be a saját ízlése szerint.
Alina óvatosan tette hozzá a saját holmiját, igyekezve nem felborítani a kialakult rendet.
Valentina Petrovna főkönyvelőként dolgozott, hozzászokott a rendhez és a pontos napirendhez.
Reggel ő kelt fel először, elkészítette a reggelit, aztán elment dolgozni.
Este pedig azt várta, hogy Alina segítsen vacsorát csinálni és rendet rakni.
— Te vagy már a háziasszony — mondogatta kedves mosollyal a menyének —, meg kell tanulnod vezetni a háztartást.
Alina tanult.
Alsós tanító volt, a házhoz közeli iskolában dolgozott, és az órák után sietett haza, hogy legyen ideje vacsorát főzni és takarítani.
Dima programozóként dolgozott, gyakran bent maradt az irodában, és a házimunka többnyire a női vállakra került.
— Lakásra spórolunk — magyarázta Alinának, amikor a lány a fáradtságra panaszkodott.
— Még egy-két év, és elköltözünk.
Bírd ki még egy kicsit.
Tavasz végére Alina apja felépült, és a szülei végre el tudtak jönni látogatóba.
Alina úgy izgult, mintha vizsgára készülne — azt akarta, hogy minden jól menjen, hogy a szülei tetsszenek Valentina Petrovnának, és Valentina Petrovna is nekik.
Anatolij Ivanovics és Ljudmila Fjodorovna egy kisvárosból érkeztek, háromszáz kilométerre a fővárostól.
A férfi gyári lakatos volt, a nő pedig ápolónő a rendelőben.
Egyszerű, dolgos emberek voltak, de a nagyvárosban kissé elveszettnek tűntek.
— Jaj, micsoda lakás! — ámuldozott Ljudmila Fjodorovna, miközben körbenézett a tágas nappaliban.
— Nálunk még egy kétszobás sem lenne ilyen.
— Fáradjanak be, fáradjanak be — fogadta őket Valentina Petrovna külsőleg szívélyesen, de Alina észrevette, ahogy megfeszül a válla.
— Érezzék magukat otthon.
A szülők a nappaliban aludtak a kihúzható kanapén.
Ljudmila Fjodorovna rögtön felajánlotta, hogy segít főzni, de Valentina Petrovna udvariasan visszautasította.
— Köszönöm, én megoldom.
Önök vendégek, pihenjenek.
A vacsoránál nehezen indult a beszélgetés.
Anatolij Ivanovics a gyárról mesélt, arról, milyen nehéz a vidéki élet, Valentina Petrovna pedig udvarias mosollyal hallgatta, néha bólintott.
Ljudmila Fjodorovna áradozott a moszkvai metróról, üzletekről, színházakról, és Valentina Petrovna számára minden szava a két világ különbségét hangsúlyozta.
— Nálunk a városban nyílt egy új szupermarket — mondta Ljudmila Fjodorovna —, olyan szép!
Igaz, az árak borsosak, de milyen választék!
— Igen, jó, amikor nagy a választék — felelte Valentina Petrovna szárazon.
Alina érezte, hogy nő a feszültség, és próbálta életben tartani a beszélgetést: hol az egyik, hol a másik félnek tett fel kérdéseket.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
