Az asztalra.
Mint egy pénztárosnak.
A férfi hallgatott.
Valami megmozdult az arcán — Alexandra látta, ahogy rádöbben, mit mondott az előbb, és hogy ez nem tetszik neki.
Nem azért, mert rossz ember volna.
Hanem mert fáradt volt, gyorsan akarta megoldani a dolgot, és nem gondolkodott.
Egyszerűen nem gondolkodott.
De Alexandra már nem tudott megállni.
— Vika, pakold össze a holmidat.
A nő a lány felé fordult.
— Nem mindent, csak amit a következő napokra kell.
Te többé nem laksz itt.
— Apa — mondta Vika azonnal, és a hangjában ott volt az a megszokott hangsúly — a megsértett gyereké, aki hozzászokott ahhoz, hogy apa mindent megold.
— Szása, várj — lépett előre Anatolij.
— Ez túl…
— Van egy jó hostel az állomás mellett — folytatta Alexandra egyenletesen.
— Vagy felülhettek mindketten a vonatra, és elmehettek az anyádhoz.
Nem tudom.
Ezek a ti lehetőségeitek, ti választotok.
De ma éjjel — nem itt.
— Mindkettőnket kidobsz?
— Téged nem — mondta.
— Téged arra kérlek, hogy menj el egy éjszakára, amíg magamhoz nem térek.
Őt pedig arra kérem, hogy keressen másik lakást.
Ez két különböző dolog.
A csend a konyhában sűrűvé vált.
Vika állt fel először.
Szó nélkül ment be a szobába, ajtócsapkodás nélkül, ami majdnem még ijesztőbb volt.
Hallani lehetett, ahogy a táska cipzárja zizeg.
Anatolij csak állt, és a feleségét nézte.
Úgy festett, mintha a talaj kissé megmozdult volna alatta — nem omlott össze, de eléggé megbillent ahhoz, hogy megértse: a föld nem is olyan szilárd, mint hitte.
— Szásenyka — mondta halkan, és ez a „Szásenyka” fájt Alexandrának — túl későn, túl lágyan.
— Ne — mondta a nő.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
