— Ani nincs itt.
Ani elutazott.
Mi itt lakunk.
Béreljük.
Van szerződés, fizettünk.
Te ki vagy, hé?
— Én… én vagyok a tulaj! — visította Vitalik, elvesztve az önuralmát.
— Ez az én lakásom!
Vagyis… a feleségemé… mi itt lakunk!
— Hallod, kedves — Armen jókedvűen vállon paskolta a nyárssal, zsíros foltot hagyva a férfi ingén.
— Ani azt mondta: férj nincs, a férj az anyjánál lakik.
A lakás szabad.
Menj anyádhoz, jó?
Ne zavard az embereket pihenni.
Susanna, hozd az adzsikát!
És becsapta az ajtót Vitalik orra előtt.
Egy perc múlva a telefonom majd szétrobbant a hívásoktól.
Én a Zolotoj Rogra néző étteremben ültem, fésűkagylót ettem és fehér bort ittam.
— Halló? — vettem fel lustán.
— Te mit műveltél?! — ordított Vitalik úgy, hogy el kellett húznom a telefont a fülemtől.
— Kik ezek az emberek a házunkban?!
Miért nem engednek be?!
Visszajöttem, és ott valami tábor van!
— Vitalik, ne üvölts — vágtam közbe hidegen.
— Te mentél el.
Azt mondtad, egy hétre, vagy akár örökre, hogy én „megértsem”.
Megértettem.
Egyedül élni unalmas és drága.
Úgyhogy beköltöztettem bérlőket.
Három hónapra szól a szerződés.
— Három hónapra?! — felsikított falzettben.
— És én hol lakjak?!
— Hát az anyádnál.
Ott jó neked: pürésített borscs, feng shui szerinti törölközők.
Élj, élvezd.
Én kiküldetésben vagyok.
Nem jövök egyhamar.
— Beadom a válópert!
Rendőrt hívok! — fröcsögött a férjem.
— Hívd.
A lakás az enyém, én vagyok a tulajdonos.
A bérleti szerződés hivatalos, adót fizetek.
Te oda be vagy jelentve?
Nem.
Akkor ott senki vagy, Vitalik.
Csak egy vendég, aki visszaélt a vendégszeretettel.
Letettem.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
