A menyasszonyt, aki ikrekkel volt várandós, az anyós elzavarta azzal, hogy „A mi családunkban nincsenek ikrek”, ám hét évvel később az unokákat meglátta annál a háznál, ahol szállást kért éjszakára.

És Lida megjelenése — a csendes, nagy szemű, „vidékről való” lányé — felborította ezt a steril világot.

Az igazi robbanás azonban akkor történt, amikor Lida elhozta az ultrahangfelvételt.

Tamara Iljinyicsna két ujjával tartotta a fekete-fehér papírt, mintha csak egy koszos szalvéta lett volna.

Borisz, a fia, egy sámlin ült, és villával piszkálta a fasírtot, mintha láthatatlanná akarna válni.

— Kettő, mi? — az anyós hangja nyugodt volt, és ettől a nyugalomtól Lidának jéghideggé vált a tenyere.

— Érdekes.

Bori, nézz rám.

A fiú zavaros tekintettel felnézett.

— Volt az apádnak fiútestvére?

Nem.

A nagyapádnak?

Nem.

Nálunk a családban — csak egykék vannak.

A mi családunkban nem lehet iker, Borisz.

Ezt bármelyik öregasszony megmondja.

A természet teszi a dolgát.

De Lidácska falujában, hallottam, van valami… különleges „génállomány”.

Lida elvörösödött.

A már jól láthatóan kerekedő hasa miatt nehezebben kapott levegőt.

— Tamara Iljinyicsna, miket beszél?

Ezek Borisz gyerekei.

Mi…

— Hallgass, — az anyós a hangját sem emelte fel.

— Utánajártam.

Az a fiú, Sztyepan, aki kikísért a pályaudvarra.

Azt mondják, az ő családjukban minden második iker.

Véletlen?

Nem hiszem.

Én nem engedem, hogy a fiam idegen „szaporulatot” etessen.

És nem íratom át a lakást kétes örökösökre.

— Bori? — Lida a férjéhez fordult.

— Te elhiszed?

Borisz megszorította a villát.

Jó fiú volt.

Túl jó fiú — ahhoz, hogy saját véleménye legyen.

— Anya, talán egy teszt… később? — motyogta.

— Később már késő lesz.

Megszokod, megsajnálod.

Azonnal kell megcsinálni, gyorsan.

Mielőtt „gyökeret eresztenek”.

Tamara Iljinyicsna felállt, méltóságteljesen a háziköntösében.

— A holmidat összepakoltam.

Két óra múlva megy a vonat.

Az elején lakj az anyádnál, aztán majd csak odatalál a te Sztyepanod is.

Lida nem sírt.

Némán felállt, érezve, ahogy benne két apró élet rugdos — akikről az imént mondott le a saját apjuk.

Az első három évben Tamara Iljinyicsna uralkodott.

A fia vele volt, a „fenyegetés” elmúlt.

Amikor meghallotta, hogy Lida fiúkat szült, száraz mosollyal fogadta, és a tértivevényes levél csekkjét olvasatlanul összetépte.

— Felejtsd el, Bori.

Ez a múlt.

Neked hozzád való nő kell.

A „hozzá való” nő pedig meg is lett.

Zsanna egy szépségszalonban dolgozott adminisztrátorként, tudta, mi mennyit ér — és ő maga is.

Tamara Iljinyicsna lakásába nem vendégként lépett be, hanem úgy, mint egy építésvezető a munkaterületre.

A változások észrevétlenül indultak.

Először eltűntek az anyós kedvenc frottír törölközői.

„Beledohosodnak és nyirkos szaguk lesz, Tamara Iljinyicsna, veszünk mikroszálast.”

Aztán Zsanna kijelentette, hogy allergiás a régi könyvekre, és a néhai férj könyvtára kiköltözött a garázsba.

Borisz, aki addigra jobban fizető, de idegőrlő munkára váltott, ritkán volt otthon.

És amikor mégis — inkább hallgatott.

Zsanna gyorsan elmagyarázta neki, ki az okos nő a házban.

A hetedik évre Tamara Iljinyicsna különös helyzetben találta magát.

Papíron ő volt a tulajdonos.

A valóságban — eltartott, tűrt lakó.

— Tamara Iljinyicsna, megint a tűzhelyen hagyta a levest, — fintorgott Zsanna, amikor belépett a konyhába.

— Meg fog savanyodni.

És egyébként, Borival úgy döntöttünk, felújítunk.

Az ön szobája a legvilágosabb, ott lesz a gyerekszoba.

Örököst tervezünk.

— És én hová megyek? — tette le az anyós a keresztrejtvényt.

A keze áruló módon remegett.

— A kamrába.

Kicsi ugyan, de van ablaka, beteszünk egy heverőt.

Olyan lesz, mint egy kupé, hangulatos.

Magának úgysem kell sok hely, igaz?

Borisz eközben szorgalmasan a telefonja képernyőjét tanulmányozta.

A „költözés” egy hónap múlva megtörtént.

A kamra, amely valaha Tamara Iljinyicsna büszkesége volt — ott voltak a befőttek és a téli holmik — a börtönévé vált.

Hat négyzetméter.

Reggelente a felmosó nyelének kopogása az ajtón: „Anya, ne aludjon, jön a futár, nyissa ki.”

A végjáték novemberben jött el.

Zsanna elvesztette a drága fülbevalóját.

Felforgatta a lakást, majd összeszűkített szemmel belépett az anyós „kupéjába”.

— Maga vette el?

Más nem lehetett.

Bori dolgozik, én a szalonban voltam.

— Hogy merészeled… — fulladt el Tamara Iljinyicsna.

— Ne játssza meg magát!

Nem elég a nyugdíja, mindig panaszkodik, hogy drágák a gyógyszerek.

Adja vissza szépen!

Borisz este ért haza.

Zsanna, vörös foltokkal az arcán, az orra alá dugott egy zálogházi cédulát.

A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *