A pehely kendőjébe burkolózva óvatosan kikukucskált a kerítés mögül, és keresztet vetett.
— November van, a föld meg fagyott!
Milyen ültetésről beszélsz ekkora hidegben?
Megigazítottam a kesztyűmet, ellenőriztem, hogy szorosan ül-e a kezemen.
A szél tényleg csontig hatolt, de nekem forróságom volt.
— Nem ültetés, Valja, — a szemébe néztem.
— Hanem fordítva.
Milliós kert.
Pedig még csak egy hete takartam be ezeket a rózsákat dupla réteg fátyolfóliával.
Végigsimítottam a tüskés szárakat, és meleg telet ígértem nekik.
Öt évvel ezelőtt, amikor először jöttem ki a férjemék telkére, itt mocsár cuppogott.
Igazi, náddal meg szúnyogokkal, akkorákkal, mint egy veréb.
Az anyósom, Anna Petrovna, akkor csak legyintett:
— Jaj, Lenocska, csinálj, amit akarsz, nekem nincs erőm ezzel az agyaggal küzdeni.
És én elkezdtem a háborút.
Minden prémiumot, minden mellékest ide hoztam.
Nem Törökországba, nem bundákra, hanem ebbe az agyagos földbe.
Teherautókkal hozattam feketeföldet, tereprendezőket fogadtam, ritka fajtákat rendeltem faiskolákból.
A férjem, Oleg, csak nevetgélt:
— Neked agronómusnak kéne menned.
De a smaragd zöld gyepen, az én tujáim árnyékában sütött saslikot két pofára falta.
Erre a novemberre a telek — szerény számítások szerint — úgy másfél milliót ért.
Nem a föld.
Az itt filléres.
Hanem az, ami rajta nőtt.
Egy felnőtt kert.
Az én kertem.
Családi tanács.
A rossz idő a családi meghittség álarcában jött.
Múlt vasárnap Anna Petrovnánál ültünk.
Az asztalon gőzölgött a krumpli, a tálkában ott volt Oleg kedvenc keksze.
Az asztal másik végén a sógornőm, Ira ült — a kisebbik lány, az örök „bajban lévő kislány”, harmincöt évesen is.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
