„Natasa vár.
Az anyádat etesd te.
A kulcsok a polcon.”
Ennyi.
Sem magyarázat, sem vád, sem könny.
Csak tény.
Az ajtó halkan csukódott be, szinte nesztelenül.
A lift lassan ereszkedett, nyöszörgött.
A földszinten dohos szag volt és macskapisi — mint mindig.
Ljudmila kilépett az utcára.
A decemberi reggel szürke fénnyel és hideggel fogadta.
Még nem volt hó, de a levegő már fagyot ígért.
Hova menjen?
Barátnők alig maradtak — az évek alatt mindenki szétszéledt, megsértődött a folytonos lemondások miatt.
A szülei meghaltak.
A nővére más városban él, nyakig a saját gondjaiban.
Ljudmila elővette a telefonját.
Megkereste a névjegyek között azt a nevet, amire két éve nem mert rányomni.
Polina.
Egykori kolléganő, akivel régen a könyvtárban dolgoztak.
Kicsöngött.
Egyszer, kétszer…
— Halló? — álmos hang.
— Polja, én vagyok, Ljuda.
Bocsánat, hogy ilyen korán.
Én… — a hangja megremegett.
— Segítség kell.
Szünet.
— Küldd az címet.
Várlak.
Polina a város szélén lakott, egy kilencemeletes panelben.
Egyszobás lakás, tiszta, kávé- és fahéjillattal.
Köntösben nyitott ajtót, kócos hajjal, de a szeme tiszta volt, figyelmes.
— Gyere be, — félreállt.
— A bőröndöt tedd le az ajtóhoz.
A konyhában ültek.
Polina igazi kávét főzött dzsezvában — lassan, koncentráltan.
Ljudmila az ablakot nézte.
Lent az udvaron a gondnok seprűvel söpörte össze a lehullott leveleket.
— Mesélj, — Polina elé tette a csészét.
És Ljudmila elmesélt mindent.
Az anyósról, a veszekedésekről, a részeg Maximról, a Natasával való levelezésről.
A szavak megállíthatatlanul ömlöttek, mintha átszakadt volna egy gát.
Polina csendben hallgatta.
Nem szakította félbe, nem sopánkodott.
Csak hallgatott.
— És ennyi? — kérdezte, amikor Ljudmila elhallgatott.
— Csak úgy eljöttél?
— Csak úgy eljöttem.
— Jól tetted, — Polina bólintott.
— Végre.
— Végre? — Ljudmila ránézett.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
